Az erdélyi magyar közösség sorsa akkor fordul jobbra, e közösség tagjai akkor tekinthetnek bizakodóbban jövőjükre, amikor önálló intézményként újra megnyithatja kapuit a marosvásárhelyi katolikus iskola: ez a több évszázados múltra visszatekintő egyházi tanoda némiképp a lakmuszpapírhoz hasonlítható, mely savak hatására vörös, lúgok hatására pedig kék színűvé változik.
Színeknél maradva: ha a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium él és virul, senki nem bántja, az esetünkben egy zölddel – a remény színe! – jelzett állapotnak felelne meg, ha pedig akadályozzák, ellehetetlenítik, akkor az olyan, mintha egy vörös égő villogna: nem megy, nem működik, baj van. Mint most. Persze, az erdélyi magyarság sorsát nem lehet egyetlen intézmény működésétől függővé tenni, de a marosvásárhelyi katolikus iskola bizonyosan mérföldkőnek tekinthető.
Marosvásárhelyen nincsenek barátaink – nyilatkozta Kelemen Hunor. Kopogó, kemény szavak. A miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke annak kapcsán fejtette ki álláspontját, hogy szeptember 8-án a Maros megyei tanfelügyelőség egyöntetűen elutasította az iskola újbóli létrehozását. A marosvásárhelyi tanácsnak jövő őszig meg kell oldania az intézmény helyzetét – hangsúlyozta Kelemen az Erdélyi Magyar Televízió közéleti műsorában, amiről a Maszol hírportál is beszámolt. „Marosvásárhelyen magunkra vagyunk hagyva. Nagyon nehéz lesz ezt az ügyet Marosvásárhelyen végigvinni, de ma az önkormányzatban van az a többség, amely ezt támogatja, van egy olyan magyar polgármester, aki ezt az ügyet támogatja, van szülői akarat és az alapító akarata” – fogalmazott a politikus, megjegyezve, elfogadhatatlan az egyhangú elutasítás, a tanfelügyelőségnek ugyanis nem az a dolga, hogy akadályozza, hanem hogy a helyi közösség és közigazgatás szándékát elfogadva támogassa az ügyet.
Kelemen Hunor mostani nyilatkozata, miközben egyértelműsíti, hogy ezt az ügyet önkormányzati szinten kell megoldani, néhány lehetséges kérdés felvetésére is ösztönöz. Miként lehetséges, hogy egy közösségi akaratot megtestesítő önkormányzati döntést – a marosvásárhelyi önkormányzati testület augusztus 25-én megszavazta a katolikus gimnázium újbóli létrehozását – felülír egy minisztériumi testület? Egyáltalán, miért szól ebbe bele a tanfelügyelőség, a központi hatalom helyi kirendeltsége, amikor az iskolák az önkormányzatoknak alárendeltek? Hogyan tudhatnák jobban a minisztériumi illetékesek, mi fontos és mi nem egy helyi közösségnek? Miért akadályozzák egy több évszázados iskola működését?
Hivatalos választ e kérdésekre egyhamar nem kapunk.
Ugyanakkor Kelemen Hunor szavai – ismerjük álláspontját: a politikában türelemre van szükség – nemcsak azt rögzítik, hogy Marosvásárhelyen nincsenek barátaink – legalábbis nincsenek elegen –, hanem egy nehezen feloldható konfliktushelyzetre is utalnak. Ráadásul, az előzményeket tekintve, a lóláb is kilátszik: ha éppen nem a tanfelügyelőség kaszálja el a katolikus iskola ügyét, akkor más állami intézmények akadályozzák az iskola újraalapítását. Vagyis nem csupán egy lappangó román–magyar érdekellentétről van szó, hanem a háttérben, a mélyben lapuló vitatható és alantas érdekekről is, arról, hogy némelyeknek a konfliktuskeltés továbbra is kéjes örömet szerez. Ha egyszer ezt a problémahalmazt sikerül felszámolni – türelemmel, párbeszéddel, tisztességgel, barátokat keresve és találva –, akkor lesz katolikus iskola Marosvásárhelyen.
És lesz emberibb, tervezhetőbb jövő nemcsak Erdélyben és Székelyföldön, hanem az egész országban.
Borítókép: Facebook / Marosvásárhely Polgarmesteri Hivatala