Halottak napja környékén az ember előrement embertársaira gondol, virágot, koszorút visz sírjukra, esetenként gyertyát gyújt. Felötlik bennem két utam, amikor rokonaimat „látogattam meg” Erdély-szerte. 2019 őszén Nagybányára mentem egy történészkonferenciára, s útközben felkerestem rokonaim sírját. Ott jöttem rá, hogy üres kézzel érkeztem… Sebaj, nem a külsőség a fontos. Tavaly ismét Nagybányára utaztam, ezúttal nyáron, riporttáborba. Már felkészültebb voltam, két napot szántam az oda jutásra, a visszautat is hozzávettem, s koszorúkkal „fegyverkeztem fel”. Úti beszámolóm bekerült a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által idén kiadott Máramarosi színek, bányavidéki árnyalatok című riportkötetbe.
Ha már ilyen hosszú útra kelek, Sepsiszentgyörgyről Nagybányára, akkor megtoldom az utat még egy kiruccanással Szatmárnémetibe, s koszorút viszek anyai nagyapám, id. Szilágyi Károly (1904–1974) sírjára, no meg Szinérváralján meglátogatom nagybátyámat, Szilágyi Bélát, aki már 86 éves – s ki tudja, látom-e még. (Azóta bebizonyosodott, az volt az utolsó alkalom, idén pünkösdkor örökre lehunyta szemét.) S ha már arra járok, beugrom Aranyosmeggyesre, melynek Lónyai-kastélyáról szörnyű képek keringenek a világhálón.
Bekényszerítették a tóba
No, de ha már ekkora utat teszek meg, útközben is meg kellene állnom itt-ott, amott. Nem esik útba, de szülőfalumban, Mezőmadarason mindenképp. És egyúttal az egykor hozzá, ma Mezőbánd községhez tartozó Feketére is, ahol apai nagyszüleim, id. Szekeres István (1882–1943) és Erzsébet (1901–1976) nyugszanak, ahova különben évente eljárok s koszorút helyezek sírjukra. És akkor már Mezőbándra is, ahol apám unokatestvére, Szekeres Árpád (1934–2003) és fia, Szekeres Árpád Attila (1961–2001) nyugszik. Elhelyeztem a magammal vitt koszorút Árpi bácsiék sírján. Onnan kihajtottam Feketére, vagy ahogy korábban hívták, Mezőmadarasifeketére.
Kukoricáson át törtettem az akácfák irányába. Ott, az egykori családi kisbirtok közepén alakították ki a sírkertet. Gyermekkoromban, amikor meglátogattuk nagymamát, mindig kimentünk a „temetőbe”. Nagyapám halálának körülményeiről nem beszéltek. Nagymama egyszer annyit mesélt, Tata egy estefelé pénzt vett magához, s elindult, hogy kifizesse a megfogadott munkásokat, akikkel egyébként vállvetve dolgozott a mezőn. Este nem tért haza. Őt másnap reggel értesítették, hogy az Istentóban találták meg. (Abban, amelyikbe ama híres „mezőmadarasi meteorit” csapódott be 1852-ben.) A vízben lebegett, éppen csak tarkója és háta közepe látszott ki. Mellette úszott fekete kalapja. Arra a kérdésre, hogyan került a vízbe, sokáig nem kaptam választ. A kolozsvári teológus apám hazautazott – volna – a temetésre, de Mezőbándon nem engedték át a magyar–román határon. Ugyanis a második bécsi döntés után Mezőmadaras és Mezőmadarasifekete között húzták meg Észak- és Dél-Erdély határát. Nagyanyám rég kiköltözött melléje. Azóta megtudtam, nagyapámat, aki nem tudott úszni, bekényszerítették a tóba. A református egyházközség anyakönyvében a halál okaként öngyilkosság szerepel. 1943-at írtak, Dél-Erdélyben.
Feketéről Mezőmadarasra vitt az utam. Ott gyerekeskedtem kilencéves koromig. Apám, ifj. Szekeres István (1924–1999) ott volt református lelkipásztor. A kommunizmus sötét éveiben nem csak a lelkeket pásztorolta, hanem a közösségi életet is szervezte, például ő intézte a gázbevezetést is. Sepsiszentgyörgyön nyugszik, de a hálás utókor emlékkopját állított a templomkertben. Minden évben viszem a lenmagolajat, ecsetet és koszorút. Ezúttal is. Rokon nincs a faluban, a jó ismerősöket, köztük a papékat is meglátogatom.
Vár állott, most kőhalom
Másnap tovább. Apám családja lejárt, következik anyámé. Az úti cél Magyardécse. Ez sem esik útba, de ott szolgált anyai nagyanyám apja, szemerjai Szász Béla (1872–1944) református lelkészként. Útközben még elkanyarodom, betérek egy zsákfaluba, Komlódra. Vár állott, most kőhalom – jut eszembe a Himnusz ötödik szakaszának kezdő sora, amint megpillantom Erdély egykoron egyik legszebb barokk kastélyának maradványait. A vissza nem igényelt Wesselényi–Teleki-kastélyt a Beszterce-Naszód megyei önkormányzat hagyta teljesen lepusztulni. A kis református templom épen áll, benne több mint fél évezredes Petrichevich–Horváth-sírkövek.
E kitérő után hajtottam a cseresznye hazájába, Magyardécsére. Dédnagyapám mai utódjáról, Fekete Jánosról tudtam, hogy apáink kollégák voltak, most a beszélgetés során az is kiderült, ő meg unokatestvérem, Szilágyi Géza Attila (1961–1977), azaz Kobak osztálytársa volt három éven át.
Károg a varjú
Innen Nagysomkútra vezetett utam. A református parókián emléktábla hirdeti: E házban született Szilágyi Domokos költő, 1938–1976. Bent emlékszoba családi emlékekkel és mellszoborral. Nagyapám nagysomkúti volt, az ő apja vitéz Szilágyi Béla helybeli tímármester volt, aztán fia ott kezdte a papi pályát. Három fiú születése után átköltöztek Magyarláposra. Az már anyám, Szilágyi Judit (1939–2022) szülőfaluja, de ő nagyanyám korábbi gyermekágyi fertőzöttsége miatt a dési Parádi-kórházban született.
Estére megérkeztem Nagybányára. Másnap irány Szatmárnémeti, de előbb egy kis kitérővel Aranyosmeggyes. Amint beértem a falu központjába, ismét rossz érzés fogott el. Vár állott, ma kőhalom – a szó szoros és átvitt értelmében is. Ez nemcsak kastély, hanem vár is volt. Most rom, körülötte kék-sárga-piros zászlók. A főbejárathoz kerültem. Messziről látszott, kapuja fölé óriási román nemzeti színű szalagot húztak ki. Úgy, hogy eltakarja a bejárati kapu timpanonját, melyben faragott Lónyai-címer jelezte egykoron, kié a várkastély. De ekkorát!? Amint megláttam, Áprilyt parafrazáltam: Én tört kövön és porladó kereszten a Lónyai család címerét kerestem. Aztán leoldva a láncot, kinyitottam a kaput és beléptem. Hirtelen károgást hallottam, varjúsereg röppent föl a legmagasabb torony romos ormáról. Károg a varjú (a jegenyén) – villant át az agyamon. Aztán hamar eszembe ötlött a pontosabb társítás: varjúsereg lepte el az egész tájat. No meg két tucat trikolór veszi körül a romos épületet.
Innen a németi temetőbe mentem. Nagyapám, id. Szilágyi Károly sírjára koszorút helyeztem. Érdekes, nagyanyámat, az özvegyen maradt Szilágyi Károlyné Szász Juditot (1904–1998) utolsó lakhelyén, Sepsiszentgyörgyön helyezték örök nyugalomra. Külön alusszák örök álmukat.
Aztán a megyei kórház szomszédságában megkerestem nagybátyám, Szilágyi Domokos szobrát, melynek talapzatára virágot helyeztem.
Visszaúton megálltam Szinérváralján, bementem Szilágyi Béla bátyámhoz. Már se nem lát, se nem hall, de mesél. Életéről, küzdelmeiről.
Vissza Nagybányára, s vasárnap indulás haza. Úgy, hogy közben Magyarláposon elérjem az istentiszteletet. Nagyapám ott szolgált. Anyám is és nagybátyáim, nagynénéim sokat emlegették a láposi gyermekkort. Anyám mesélte, nagyapám tábori lelkészi szolgálatot is végzett a második világháború idején, ezért a szovjet hadsereg bejövetelekor kénytelen volt menekülni. Az akkor már kilenctagú család egy katonai teherautóval indult el 1994. október 14-én. Néhány heti viszontagságos bolyongás után Bicskén kötöttek ki. Itt érték utol őket az oroszok 1944 karácsony éjszakáján. Az oroszok és németek háromszor verték ki egymást Bicskéről. 1945. január végén katonai parancsra mindenkinek el kellett hagynia a várost. Budáról a Dunán kellett átkelniük, de addig az összes hidat lebombázták. Komppal vágtak volna neki a víznek, amely szerencsére nem vette fel őket. A komp néhány méter megtétele után aknára futott s levegőbe röpült. Végül ladikon keltek át a folyamon (cserébe a két lóért és szekérért, amellyel odáig mentek). Hat héten át Pesten húzódtak meg anyai nagyanyja, akkor már özvegy szemerjai Szász Béláné Parádi Gizella és nagynénje, Szász Júlia otthonában. Onnan nyitott tehervonattal, élelem nélkül indultak haza. Koszosan, tetvesen érkeztek meg Kolozsvárra apai nagybátyjukhoz. Két hét múlva, 1945. február végén érkeztek vissza Magyarláposra, ahol a parókiát teljesen kifosztva találták. Kezdetben a hívek adakozásából került élelmük és a létfenntartáshoz szükséges holmijuk. 1945 márciusában nagyapámat koholt vádak alapján letartóztatták, majd Désre, Szamosújvárra, onnan pedig Sloboziára szállították. Bűnéül antidemokratikus magatartást róttak fel. Mivel semmit sem tudtak rábizonyítani, 1945. szeptember 4-én szabadlábra helyezték.
A szomorú emlékeken kívül sok szép is fűződött Magyarláposhoz. Nyolcan voltak testvérek, és számos unokatestvérrel tartották a kapcsolatot. Nyaranta több héten át együtt voltak. Ugyanis a parókián nyaralt nagyanyám széles rokonsága. Ott mind kivették részüket a házimunkából, de a szórakozásból is. Sokat fürödtek a Láposban, kirándulni mentek a közeli hegyekbe.
A temetőben a nyolc gyerek közül a legidősebb, ifj. Szilágyi Károly (1934–1955) sírja. Megtudtam, a helybeli Móni János gondozza. Oda is vittem egy koszorút.
Az új parókia falán Szilágyi Domokos emléktáblája hirdeti: itt élt a költő 1938–1955 között.
