– Mit tehet a sajtó?
– Mi is figyeljük, elemezzük a helyzetet, de ráhatásunk egyenlő a nullával. Nagyon messze áll egymástól a moszkvai és a kijevi álláspont. Ilyen körülmények között – amikor ég és föld a két álláspont közötti különbség – nem tudjuk elképzelni, hogyan születhet meg a béke. Mi, magyarok – határoktól függetlenül – a béke pártján állunk, ez teljesen egyértelmű. Érthetetlen, hogy miért bűn az a mai világban, ha valaki békét, diplomáciai rendezést szorgalmaz, és nem akarja, hogy még több menekült, még több halott legyen. Ez felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan.

– És mi a helyzet Kárpátalján?
– Kárpátalja esetében a helyzet árnyaltabb, mert mi fizikai veszélynek nem vagyunk kitéve, egyszer érte bombázás Kárpátalját, ennek ellenére a háborús stressz behálózza mindennapjainkat. Ezzel egyre nehezebb együtt élni. Olyan mélyen hat a lelkekre, az emberek gondolkodására, amit a mindennapokban észre sem veszünk, de a pusztító háború kilenc hónapja után ez mérgező jelenség. Az ember folyamatos gyötrődés közepette aggódik, mi a helyes magatartás, a menekülés vagy az itthon maradás. Az is érdekes, hogy nagyon sok ismerősöm, aki elhagyta szülőföldjét, visszatért, vagy vissza akar jönni, aki meg maradt, az el szeretne menni. Mindenki a biztonságos megoldást keresi, csak nem tudni, melyik a biztonságos.

– Ti maradtatok…
– A kárpátaljai magyar újságíró-társadalom – így tudom megfogalmazni – missziót vállal. Bár az újságírót is ugyanazok a problémák gyötrik, mint bármelyik más embert, félti a családját, félti a megélhetését, félti a fizikai létét, de ezzel együtt kötelességtudatunk van, missziót vállalunk, hiszen a közvélemény felé nem tolmácsolhatjuk azt, hogy emberek, adjuk föl!, csak egy dolgot tudunk közvetíteni: emberek, tartsunk ki! Apáink, nagyapáink nagyon nehéz időket éltek meg, soha nem gondoltuk volna, hogy ebben nekünk is osztályrészünk lesz. Tisztességesen, gerincesen kell kiállnunk. A kárpátaljai magyar közélet képviselői – legyen az újságíró, egyházi tisztségviselő vagy politikus – mindannyian egységesek vagyunk abban, hogy közös felelősségünk a kárpátaljai magyarságba lelket, hitet önteni, hogy a legnehezebb időkben is ki kell tartani, hiszen nem adhatjuk fel szülőföldünket, gyökereinket, a ragaszkodásunkat, és bármennyire nehéz, áldozatokat kell hozni. Ismétlem, ebben a tekintetben a kárpátaljai magyarság abszolút egységet mutat. Hál’ Istennek, mind az újságíró-társadalomban, mind a kárpátaljai magyar közéletben, legyen az egyház, iskola, óvoda, kulturális intézmény, valamennyien ezen a gondolati síkon létezünk, s igyekszünk ki-ki a maga lehetőségeihez mérten cselekedni, estünkben újságot írni.

– Milyen az ukrán–magyar viszony?
– A legnagyobb félelmünk, hogy mi lesz velünk a háború után. Nehogy olyan irányba mozduljon el ez a magyarellenesség, amelyet a politika rossz­indulatúan táplál, hogy a kárpátaljai magyarság igya meg a levét. Nagyon nagynak tartom ezt a veszélyt, és ez a legnagyobb félelmeim közé tartozik. Elképesztő a felelősségünk abban is, hogy józannak kell lennünk, és felelősségünk teljes tudatában kell maradnunk, hisz nekünk, kárpátaljai magyar újságíróknak az ukrán többségi társadalom felé is kapukat kell nyitnunk, hidakat kell építenünk. Megengedhetetlen, hogy az ellenségeskedést tovább ássuk, mert a háborúnak egyszer vége lesz – reményeink szerint –, és nekünk ott kell maradnunk a szülőföldünkön, és ott kell élnünk a többségi ukrán társadalomban. Felelősségünk van. Ukrán nyelvű platformokat, televízióadásokat működtetünk, és megpróbáljuk elmagyarázni tisztességesen a magyar álláspontot, a megjelent véleményeket. Hogy ne csak provokáció legyen, ne csak azt keressék, ami elválaszt, hanem azt is, ami összeköt. És ismertetjük azt a hatalmas magyarországi segítséget, ami Kárpátalja, Ukrajna irányába megmutatkozik. Mert politikai kurzusok jönnek, politikai kurzusok mennek, de a Kárpátalján élő nemzetiségek együttélését meg kellene őrizni. Rendkívüli kihívás az egyensúly fenntartása és a jövőbeni helyzetnek az alakítása. Ebben a kárpátaljai magyar újságíróknak hatalmas a felelősségük, de igyekszünk a legjobb tudásunk szerint ezt a feladatot is megoldani.

– Hogyan lehet ezt, hiszen jelképháború is tombol, amikor Munkácson az ukrán címerképre cserélik a turulmadarat?
– Ez nagyon fájdalmas volt, hiszen a független Ukrajna történetében most először fordult elő, hogy magyar emléket eltávolítottak. Ez önmagában nemcsak magyar emlék, hiszen a turul a munkácsi vár történetének és Kárpátalja történetének is része. Ez különösen hátrányosan érint minket. Egyébként az ukrán politika, a munkácsi városvezetés részéről csapdahelyzetet állítottak a kárpátaljai magyarság elé, hiszen nem kérdőjelezhetjük meg az ukrán címer jelenlétét. Ha a címerképet, a háromágú szigonyt a turul mellé, de nem a turul helyére állították volna, akkor az a békés együttélést szimbolizálná, és hidakat teremtene, így viszont mély árkokat ás. Erre helyes reakciót nehéz adni. Azt sem lehet, hogy hallgatunk és mindent eltűrünk, de az sem lehet megoldás, hogy inget tépve tiltakozunk, hanem inkább ennek a helyzetnek az abszurditására világítunk rá. Fontos itt megemlíteni, hogy a kárpátaljai megyei vezetés – és itt ukrán politikusokról van szó: a kormányzó és a megyei tanács elnöke – kellő körültekintéssel fogalmaztak ebben a kérdésben: háborúban nincs ideje annak, hogy a történelmi sérelmeket vitassuk. És jelzés­értékű, hogy a kormányfő és a megyei tanács elnöke nem vett részt a turul megsemmisítését követően az ukrán címerkép felavatásán. Ez jelentősen hozzájárul a kárpátaljai békéhez.