És elérkeztünk a háború tizedik hónapjához... Ukrajnában a sötétség az úr. Amikor ránk tört ez a háborús veszedelem, abban bíztunk, gyorsan véget érhet ez a rettenet. Kicsit talán úgy voltunk, mint a Covid idején, akkor is reménykedtünk, hogy amilyen hirtelen és váratlanul ránk tört, ugyanúgy távozik is az életünkből. Nem úgy történt, bő két éven át megbénította a világunkat, átrendezte a szokásainkat.
Most azonban ezerszer rosszabb, amit átélünk. Kárpátalja is egyre jobban megszenvedi a háborút: se villany, se fűtés, se meleg víz. Nem telik el nap katonatemetések nélkül, menekültek százezreinek ad menedéket megyénk, húsba vágóan érzékeljük a háború gazdasági hatásait, és még sorolhatnám, de minek...
Ezt a háborút Ukrajna a harctéren fogja megnyerni, harsogják az itteni híradások. Tárgyalásoknak helye nincs, halljuk mindennap. Az mellékes, hogy közben a nép belerokkan. Holott a lengyelországi rakétaincidens világosan rámutatott, a Nyugatnak esze ágában sincs háborúzni Oroszországgal. Kijevben a nyár eleje óta figyelmeztetnek: az agresszor az ukrán energetikai rendszer megsemmisítésére készül, lett volna tehát idő, hogy a NATO olyan rakétaelhárító rendszerrel segítse Ukrajnát, amivel megvédhette volna a kritikus infrastruktúra legfontosabb pontjait. Nem tette, mint ahogyan az ukrán államfő folyamatos kérése ellenére sem zárta le az ukrán légteret. Az az ember érzése, mintha ott is csak amolyan kísérleti terepként tekintenének erre a sokat szenvedett országra.
Közben Moszkva egyértelművé tette, addig folytatja az energetikai terrort, amíg Kijev nem ül tárgyalóasztalhoz. Március-április fordulóján legalább volt valamilyen párbeszéd, mostanra azonban nagyon messzire került a rendezés esélye.
És ha már a pandémiával kezdtem, azzal is fejezem be: a Covid, amilyen váratlanul jött, ugyanolyan hirtelenséggel engedett a szorításából. De jó volna, ha ez a háborúról is elmondható lenne, de azért ne két év múltán…
Legyen béke!
Dunda György
