Minden gyarló focitudásunkkal, de nagy-nagy közösségi érzéssel a kebelünkben. Most mégis erről „értekeznék”. Innen a baráti mosoly. Aki nem tudja, tanítja… Ám most nem erről van szó, hanem a görbe tükörről, amit e sportág tart a mai világunk felé. De többszörösen összetett a dolog és sok mindent felvet.

Először is sportág-e a foci ma, vagy századunk hű tükrözőjeként egy marha nagy üzlet, rengeteg pénzzel, érdemtelenül zsebre vágott gigászi summákkal, főként izomagyú félistenekkel, maffiaszerű versenyfelépítéssel és végül is azzal a megállapítással, hogy zseniálisan kitalált átverés az egész, mely egyrészt hihetetlen összegekkel gazdagít maroknyi embert, másrészt a cirkuszt biztosítja a mindenkori hatalomnak, melynek segítségével a vezető korifeusaink kevesebb kenyeret kell hogy hajítsanak a népnek, azaz nekünk? Persze, ha jó, ha hihető, ami a porondon zajlik.

Zajlik tehát a foci-világbajnokság a szezon közepén, télvíz idején a homokba telepített sivatagi táj stadionjaiban. Ezek több ezer ázsiai vendégmunkás élete árán épültek fel a semmiben, a vébé után a semmiért talán. Most még állomások a dűne nihilben az út, a vasút mentén, melyek vagy megmaradnak majd, vagy nem.

A népek keményen fizetnek, hogy ott lehessenek. Elfogadják a meleget, még a sörtilalmat is. A hülyék, legyinthetnénk, de nem ilyen egyszerű a dolog. Mert hihetetlen élmények, érzések, öröm- és bánatkönnyek, arcbarázda-sorok, melyeket a zseniális „kameramanok” megmutatnak. És kalapom emelem küzdelmek, mindent beleadok lelkiállapot a játékosok egy részétől. Ők, az emlegetett focisták és emlegetett drukkereik egy nemzetet, egy országot képviselnek, úgy, ahogy ezt kell: egyetért ilyetén összetételű jelenlétükkel honfitársaik zöme is. Lásd a svájci csapat. Tele albánnal, bosnyákkal, színes bőrűekkel. De felszántják a pályát, ha kell. És a svájciak elfogadják ezt, hiszen tudják, a született, az echte honfitársaikból akkora focitudós lenne, mint e sorok írójából talán, akik meg a pályán vannak, úgy lettek svájci állampolgárok, hogy közben egy percig sem felejtették el gyökereiket.

Velük szemben ott van a porrá vált egykori „Nationalelf”. A német válogatott már nevét sem érdemli meg. Történetük során mindig tudtuk róluk, hogy ugyan voltak zseniális egyéniségeik, de éppen kemény németségük, csak azért is, utolsó percig harcolok, sosem adom fel attitűdjük vitte a csúcsra őket. Most szégyenletes a bukásuk, egy percig nem voltak csapat, csak jól fizetett rózsaszínű káderek, akiknek mindegy volt a nóta vége.

Még javában tart a vébé, de már rengeteg érzelmet korbácsolt és sok-sok lólábról rántotta le a leplet. Lássuk hát a folytatást. Mert bár görbe tükör ugyan, de mégiscsak foci a foci…

Pálmai Tamás