A román társadalom 1980-tól a Ceauşescu által meghirdetett „aranykorszak” intézkedéseinek következtében tűrőképessége határára ért. A mindennapokat meghatározó éhség, hideg, elsötétítés, az állandó sorban állás, a háborús időkre jellemző jegyrendszer és az ezeket kísérő szellemi fásultság az „új ember” sztereotípiái voltak. Az első számú vezető megalomániája és erőltetett szisztematizálási elképzelései a társadalom és az ipar leépüléséhez vezettek. Az 1968-as prágai bevonulásból való kimaradás Ceauşescu számára a nyugati pénzcsapokhoz való hozzáférést jelentette. A hetvenes évek elején a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) hitelalapjától felvett kölcsönök a hetvenes évek végére – az olajválság következtében is – 6 milliárd dollárról 11 milliárdra növekedtek.

Az „aranykorszak” első döntése volt a hitelek határidő előtt való visszafizetése. Románia 1989 márciusára a 21 milliárd dollár hitel visszafizetése után pénzügyileg függetlenné vált, de ennek a kényszerített intézkedésnek visszafordíthatatlan társadalmi hatásai voltak. A Securitatétól mindig is a társadalmi rend megdöntésére irányuló kísérletek felderítését, megelőzését, illetve felszámolását várta Ceauşescu és a hatalmi elit. A nyolcvanas évek második felében megkövesedett államapparátus leghatékonyabb része ez a szervezet volt, noha vezetője, Tudor Postelnicu pártvonalon, Ceauşescu bizalmasaként került előbb az Állambiztonsági Igazgatóság (DSS) élére, majd 1988-tól a belügyminiszteri székbe.

A korabeli titkosszolgálat feladatának megfelelően tájékoztatta az ország vezetőjét a nemzetközi fejleményekről. Így a Málta szigetén, december 2–3-án lezajlott Gorbacsov–Bush-találkozóról, majd az ott született „megállapodásról” is került jelentés (elemzés formájában) a legfőbb vezető asztalára. Ahogy a korábbi, a nyolcvanas évek második felében a varsói államokban beindult változásokra adott stratégiai válaszai anakronisztikusnak értékelhetők, úgy az utolsó, december 4-i moszkvai látogatásán való megnyilvánulása szintén merev és reformoktól elzárkózó volt. A valóságtól való elszakadást már az amerikai szakszolgálatok is régen felderítették: ezzel együtt felmérték egy potenciálisan bekövetkező változás esetére a lehetséges (és irányítani is képes) vezetőt Ion Iliescu személyében.

Közismert tény, hogy a Temesváron fellobbant forradalmi események központjában Tőkés László személye állt. December 17-től Szilágymenyőre szállításától azonban már nem játszott szerepet a további történésekben. Az 1987-es brassói események konzekvenciái alapján a belügyi és katonai vezetés úgy döntött, erőszakhoz folyamodik Temesváron, ám ezúttal a fegyverhasználat nem vezetett eredményre. Temesvár gyakorlatilag december 20-án kivívta függetlenségét. A helyszínre küldött katonai és belügyi tábornoki kar a helyi és központi politikai vezetők utasítására a megmozdulások letörése irányába tett intézkedéseket. Az új hatalom kegyeiért versengve egymást nem kímélve próbálták bizonyítani, hogy saját fegyvernemük alakulatai nem felelősek az elkövetett gyilkosságokért.

Sem a politikai vezetés, azaz a Központi Bizottság (KB), sem pedig a Securitate testületileg, szervezett formában nem fordult szembe nyíltan Ceauşescuval egészen a diktátor 1989. december 22-i meneküléséig. A Securitate vezetője/vezetése, személyesen Iulian Vlad, az önmagát hatalomba helyező honvédelmi miniszter parancsnoksága alá helyezte magát. Ugyanez történt a legütőképesebb magasabb titkosszolgálati egységekkel, a Terrorelhárító Különleges Alakulattal (USLA) és a Securitate Csapatok Parancsnokságának (CTS) alakulataival is, amelyek ugyancsak december 22-éről 23-ára virradó éjszaka a hadsereg közvetlen irányítása alá helyezték magukat, és sokan arra gondoltak (tévesen), hogy a Securitate egységes szervezetként aláveti magát az új hatalomnak. Perdöntő az a nyilatkozat, amelyet a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) nevében 1989. december 23-án hajnali 5 órakor olvastak be élő televíziós közvetítésben. E szerint „a Hadsereg és a Securitate teljességgel együttműködnek az ország stabilitásának és a polgárok nyugalmának biztosításában.” A titkosszolgálatok természetéből adódott, hogy próbálták védeni önmagukat mint intézményt. Ezt cselekedte az Állambiztonsági Főosztály (DSS) vezetése is, amikor 1989 novemberében olyan központi tájékoztatást adott ki területi szerveinek, miszerint a közeljövő magában hordozza a diktátor bukását vagy akár halálát, és olyan események várhatók, amelyek során összeütközésekre kerül majd sor a hadsereg és a tüntetők között. Erre a helyzetre felkészítve az állományt a DSS szakmai elöljárói parancsba adták, hogy Ceauşescu-ellenes megmozdulások esetén a Securitate állománya ne avatkozzon be erőszakos eszközökkel az eseményekbe. A nyomok szisztematikus eltüntetése ellenére megfelelő mennyiségben maradt fenn irat a fegyverhasználatról éppúgy, mint holttestek eltüntetéséről. Valójában azonban látszólagos inaktivitás jellemezte a Ceauşescu-rendszer titkosszolgálatát, ugyanis nyíltan nem lépett fel a diktátor ellen (egyes visszaemlékezők szerint mindez a pártvonalról érkező bábok szolgalelkűsége és hozzá nem értése miatt történt így). Ez a magatartás mentette át az állomány egy jelentős részét. (…)

Iulian Vlad, a Securitate 1989-es vezetője és más korabeli vezető tisztek visszaemlékezései – melyek irányultsága nem lehet véletlen – egy versenyképes szervezet képét rajzolják meg. Egy olyan vezetését, amely felismerte a szervezet megvédésének lehetőségét – pontosan az inaktivitás révén: a törvény mögé bújva, csak tájékoztatási feladatát ellátva. Az általuk propagált álláspont az, hogy tétlenségükkel a szolgálatok közvetetten a forradalom győzelmét segítették elő.

Más képet fest az 1989 utáni kémelhárítás első vezetőjének, Virgil Măgureanunak a visszaemlékezése, aki szerint szervezetileg vagy egységesen, parancsra cselekedve semmit sem tett a testület, de számos olyan egyedi esetet ismert, amelyek még a bukás előtt történtek, és a menekülésről, illetve elrejtőzésről szóltak. Mindezek jelzik, hogy 1989-ben a forradalmi események során az akkori szakszolgálatok nem rendelkeztek egységes tervvel a helyzet kezelésére, és nem voltak szervezetileg összhangban az alakuló politikai centrummal sem. A forradalom csak a főváros bukásával lehetett győztes. Az események oksági láncolata ebbe az irányba mozdult el: a diktátor 21-én nagygyűlést rendelt el a Központi Bizottság (KB) épülete előtti térre, ahol a dolgozó népnek bizonyítani kellett volna hűségét, és elítélni az „idegen titkosszolgálatok által feltüzelt temesvári elemeket”. A megfelelő pillanatot kihasználva december 22-én délelőtt a KB épületében megtartott vezetői ülés után – és Vasile Milea hadügyminiszter (máig tisztázatlan) halála – következtében a belügyi és a honvédelmi állomány egy része Victor Stănculescu miniszter, illetve Iulian Vlad titkosszolgálati vezető utasítására visszavonult.

A bukás előtti 271 halott, a december 22. és 25. közötti 715 áldozat, majd a diktátor házaspár halála után további 113 személy eleste jelöli a decemberi események korszakait. A forradalom diktátorral való küzdelme után a terroristákkal folytatott harc időszaka következett. Tény az, hogy a decemberi események kapcsán terroristát Romániában azóta sem állítottak bíróság elé, arra a kérdésre pedig, hogy kik voltak a terroristák, Iulian Vlad volt titkosszolgálati vezető vallomásában a következő választ tartalmazza az ügyészségi dosszié: „elemezve a Fővárosban lezajlott terrorista műveleteket, a rendelkezésre álló adatok és információk alapján, (…) ezeket a műveleteket az V. Igazgatóság (a párt felső vezetésének védelmét ellátó szervezeti egység), az USLA, a Securitate Csapatok Parancsnoksága (CTS) és a Securitate más különleges egységei hajthatták végre.”

A diktátor menekülése után a titkosszolgálat vezetőinek jelenléte a honvédelmi minisztériumban, az új katonai vezetés társaságában sem volt elegendő ahhoz, hogy a katonai egységek és a Securitate egységei között megszűnjön a félreértés és a konfliktusos helyzet. Számos esetben az átláthatóság és a dezinformáció szedte áldozatait mindkét oldalon. Egy ilyen eset volt az USLA egy alakulatának legyilkolása december 23-áról 24-ére forduló éjszaka, amikor a honvédelmi minisztérium épületét védő páncélos ezred szétlőtte az odarendelt terrorelhárító egység csapatszállítóit. Az eset jól mutatja, hogy a forradalmi helyzetet a hatalmi csoportok sajátították ki az újrarendeződéshez, és hogy helyezkedésük folyamatában a hadsereggel szemben a titkosszolgálatok alulmaradtak. Az új hatalom első politikai szerve, a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa december 26-án kelt 4. számú rendelete határozott arról, hogy a Securitate intézményileg a Nemzetvédelmi Minisztérium alárendelésébe kerül.

A szerveződő új államhatalmi berendezkedés ezzel a döntéssel lezárta a Securitate történetét, és elindította az új titkosszolgálati struktúra kialakítását. A végleges szervezeti felszámolást a december 30-án kelt 33. számú törvényrendelet jelentette. A döntés a szervezet felszámolása pillanatában 15 322 személyt érintett, ebből 10 114 tiszt, 3179 altiszt és 1288 polgári alkalmazott volt. Ez az állomány fedte le a megyei, illetve központi szerveket, emellett természetesen a fedett intézmények létszámigényét is. A felszámolás pillanatában (beosztását tekintve belügyi államtitkárként) továbbra is Iulian Vlad vezérőrnagy állt a szolgálatok élén.

Iulian Vladot december 31-én tartóztatták le. A titkosszolgálatok ideiglenes vezetésével Gelu Voican-Voiculescu miniszterelnök-helyettest bízták meg. Összességében úgy tűnik, hogy a volt titkosszolgálatok vezetői inadekvát módon mérték fel a forradalmat mint jelenséget, és az annak összetettségéből származó lehetőségek közül egy olyan taktikát választottak, amely rövidtávon kecsegtetőnek tűnhetett. Az elitváltás kétes volta magában hordozta az erőszakszervek strukturális konzerválását is.

Az 1989-es események hatása a fontosabb szereplőkre

Az ideiglenes vezető, Gelu Voican-Voiculescu garantálta a volt szolgálatok személyi állományának védelmét. Az új irányító testület a Nemzetbiztonsági Bizottság (CSN) lett volna. A volt szervezet lebontásában rejlő lehetőség több szakmai csoport és szervezet érdeklődését felkeltette. A Hadsereg Hírszerző Igazgatósága (DIA), a katonai hírszerző szervek úgy tervezték, hogy a Securitate hírszerzési struktúráját, illetve a katonai kémelhárítást átveszik, míg Virgil Măgureanu egy mamut titkosszolgálatban gondolkodott, összevonva a volt hírszerzői és kémelhárítói szerveket egy egységes, polgári titkosszolgálat keretei között. A nevető harmadik egy régi és elismert hírszerző, Mihai Caraman lett, aki 1990. január elején tett látogatást a CFSN elnökénél, és 18-án a Nemzetvédelmi Minisztérium miniszterhelyetteseként, államtitkári beosztásban kezdhette el az új hírszerzés megszervezését. A hatvanas évek nagy hírszerzőjének felbukkanása, és főleg az, hogy a régi vezetés által elküldött kádereket reaktivált, nem tűnt előremutató intézkedésnek. A megújuló szervezet logisztikai és adminisztrációs állománya túlméretezettre sikeredett, ami lehetőséget teremtett a vezetés klientúrája számára.

1990. február 8-án a CFSN 111. számú rendelete alapján a még mindig a védelmi minisztérium alárendelésében működő külügyi hírszerzés (CIE) újabb átszervezés elé nézett. A hadsereg felügyelete csak az év végén szűnt meg, amikor december 13-án a törvényhozás elfogadta a 39. számú törvényt egy önálló Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE) létrehozásáról. Az új szabályozás szerint a szervezet felügyeletét a Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) látta el. Mihai Caramant megerősítették hivatalában, egészen 1992 áprilisáig ebben a beosztásában maradt. A hírszerzés szervezeti reformja nem következett be, ugyanis túlságosan központosított és kézi vezérlésű szervezetként működött. Caraman bukása újabb régi kádereknek nyújtott lehetőséget a felemelkedésre: Ioan Talpeşnek, aki katonai vonalról érkezett, és Iliescu elnök nemzetbiztonsági, rendészeti tanácsadója volt miniszterhelyettesi beosztásban. Az amerikai partner bizalmának megnyerése érdekében az új igazgató eleget tett a partneri szakszolgálatok kérésének, és felfedte a rejtett tisztek hálózatát. Az 1990-es év elején, amikor a katonai vezetés mind nagyobb teret nyert a volt titkosszolgálatok felszámolása során, a tízezres szintű titkosszolgálati tisztállomány átvilágításával és az irattárazott műveleti anyagok lefoglalásával hihetetlen mértékű információk birtokosa lett. A politikai kormányzat ugyanakkor úgy érezte, hogy szükség van egy új, saját szakszolgálati szervre. A CFSN 100. számú rendelete alapján felállították a Közérdekű Objektumok Védelmét Biztosító Szolgálat (UM 0215) szervezetét, amely közvetlenül a Belügyminisztérium alárendelésében működött.

Állományába a Bukarest Főváros Securitate (SMB) szervezetének és a Securitate IV. Igazgatóságának (Katonai Elhárítás) tisztjei kerültek. Az UM 0215-ös katonai egységszámú szakszolgálat szervezeti kialakításánál a korábbi Securitate olyan nagy nevei is közreműködtek, mint Nicolae Doicaru, a hírszerzés 60-as, 70-es évekbeli vezetője. Így a korábbi politikai rendőrségi sémák és tevékenységi területek folytonosságot nyertek, mint például „huliganizmus és parazitizmus elhárítása” vagy a politikai pártok megfigyelésével foglalkozó terület, amelyet a június 13–15-i első bányászjárás után számolnak fel. A két hatalmi (államelnöki, illetve miniszterelnöki) központ körül gravitáló új titkosszolgálati szervezetek azon dolgoztak, hogy gyengítsék és lejárassák a másik tábor szervezetét.

A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) felállítása az 1990 márciusi belpolitikai események nyomán vált sürgőssé. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) még azon hónap 28-án kelt, 181. számú rendeletével létrehozta Románia új kémelhárító szervét. A Virgil Măgureanu vezette szervezet személyi állományának első megmérettetése a júniusi bányászjárás idején következett be. A SRI részleges beavatkozása a hatalom oldalán komoly kérdéseket vet fel a korabeli kémelhárítás szakmaiságát, illetve a jogállamiság kialakításában betöltött szerepét illetően. Az 1997-ig tartó Măgureanu-korszakra jellemző, hogy a Securitatétól átvett állományt folyamatosan forgatták a szervezetben, megelőzve a rendszerszintű újrarendeződést, valamint elkerülve azt, hogy a szervezet vezetőjét irányítsák. Az állomány lecserélése ugyanakkor csak fokozatosan történhetett. Így a Nemzetvédelmi Minisztériumból ejtőernyőzött állománynak megkönnyítették a szervezet elhagyását. A korszak szervezetének működésére komoly hatással volt a ballasztként hurcolt 1989 előtti káderek tömege, akik képesek voltak megakadályozni adott parancsok végrehajtását vagy akár kompromittálni bizonyos műveleteket is.

Az 1989 utáni romániai szakszolgálati közösség tovább bővült újabb területekért felelős intézményekkel: (Őr- és Védelmi Szolgálat (SPP), Különleges Távközlési Szolgálat (STS), az Igazságügy-minisztérium keretében felálló a Védelmi és Korrupcióellenes Független Szolgálat (SIPA). Az 1989 decemberi állapotok arra késztették a védelmi minisztérium vezetését, hogy december 26-án hozzanak létre egy személyi védelmi csoportot hivatásos katonákból. A négy tisztből álló csoportnak kellett biztosítani a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetőinek személyi védelmét. Ez volt az embrionális formája a későbbi SPP-nek. Az új struktúrában az egység elsődleges feladata volt az elnök, a kormányfő, a román tisztségviselők és a magas rangú külföldi hivatalosságok védelme. A nemzetbiztonságról szóló, 1991. július 21-én ratifikált, 51. számú törvény kihirdetése után az SPP független szakszolgálati szerv lett. Ezt a szakszolgálati szervezetet számos alkalommal szembesítették azzal, hogy állományában sokan voltak olyanok, akik a korábbi Securitate V. Biztonsági Igazgatóságán is szolgálatot teljesítettek.

A Nemzetvédelmi Minisztérium hírszerző szervének (DIA) szerepe megkerülhetetlen volt a decemberi eseményekben, szerkezete mégis egészen 1991. februárig változatlan maradt, amikor megnevezését a Hadsereg Felderítő Igazgatóságra (DCA) cserélték, mely megnevezés rövid ideig maradt használatban. 1993 szeptemberétől már új, Katonai Információs Igazgatóság (DIM) néven folytatta tevékenységét. Ezzel párhuzamosan 1990. május 14-ével kezdődően, az M41 számú miniszteri rendelet alapján felállították a minisztérium alárendeltségében a Kémelhárító Igazgatóságot is. Vezetője Victor Negulescu tábornok lett, aki 1989-ben római attasé volt.

A Ion Iliescu államelnök fémjelezte átmeneti korszakban (1990–1996) a román társadalmat és a szakszolgálatokat is a korábbi korszak munkamorálja jellemezte. Pontosan ebből fakadóan átláthatóságról beszélni fölösleges, és csak a nemzetközi nyilvánosság gyakorolhatott hatást az állam vezetőire. Az új szervezetekben jelentős mennyiségben voltak jelen a Securitate korábbi hivatásosai. Az 1991-es alkotmány és az 1992-ben kelt 14. számú, a SRI működéséről szóló törvény is kimondta, hogy a szerveknek politikamentesen kell működniük. A kémelhárítást 1990-től 1997-ig irányító Virgil Măgureanu mandátuma alatt ez nem valósult meg.
2000-ben a választók újra Ion Iliescut juttatták az elnöki székbe. A kulcspozíciókba újra az 1989 előtti Securitate tagjai kerültek. A SRI akkori vezetője, Radu Timofte szerint az általa felügyelt intézményben az 1990-ben átvett 6800 személyből már nyugállományba vonult 5500. Így 2002-re az aktív állománynak csak 15 százaléka szolgált az 1989 előtti Securitatéban. Ezek a tisztek főleg a terrorelhárítási, kémelhárítási és oktatási területen tevékenykedtek korábban. Látható, hogy az a struktúra, amely tevékeny szereplője volt az 1989-es eseményeknek, egészen a 2000-es évek közepéig átmentette magát. (…)

Bandi István