Tőkés László 1975-ben végzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, akkor szerzett lelkészi diplomát, és a rendszerváltásig mint ellenzéki értelmiségi, mint ellenzéki lelkész tevékenykedett a hatalommal és a hatalom befolyása alatt álló egyházi vezetőkkel szemben. Bátran megfogalmazta álláspontját, és tulajdonképpen Erdélyben már ismert volt a neve, különösképpen a 80-as évek végén. Az 1989-es forradalom meghozta a világhírt számára, hiszen a temesvári forradalom hőseként osztatlan elismerésben részesült idehaza, Romániában és a nagyvilágban egyaránt. Aztán rövid idő múlva az új hatalom számára is kényelmetlenné vált Tőkés László. 

– Törvényszerűen következett be ez a folyamatos ellenzéki szerep?
– Visszagondolva, már az iskola padjaiban „ellenzékinek” számítottam. Ez már a tudatosság szintjére lépett a teológiai évek alatt 1971–75 között. Szolgálni előbb Brassóba kerültem, majd Désre. Mindenütt felléptünk a vallásszabadság, az erdélyi egyházi és nemzeti jogok védelmében és érdekében. Egy szerves fejlődés vonalán jutottam el – éppenséggel egy volt kollégámmal, Molnár Jánossal együtt – a falurombolás leleplezéséig, a temesvári népfelkelés akaratlan kirobbantásáig. Isten akarata nélkül ez nem történhetett volna meg, mert lehetetlen lett volna jobban megszervezni a történteket, mint amennyire a jó Isten a kezünkbe adta az ellenségeinket. Hát megtörtént a temesvári csoda, amelynek folytatásaképpen egész országunkban megbukott a kommunizmus, de ez már más lapra tartozik.

– Hamarosan a rendszerváltozás utáni új hatalom számára is kényelmetlenné vált a szembenállásával, olykor az igazság melletti álláspontjával.
– Szoktam azt mondani, hogy most már nem is annyira szabadságharcosokra, mint inkább igaz­ságharcosokra volna szükség, mert nem volt elég „áttörni a hallgatás falát”, hanem szükséges, hogy a hazugság falai is leomoljanak. Azt érzem a rendszerváltozás utáni Románia és a volt kommunista országok legnagyobb gyarlóságának és gyengeségének, hogy nem történt meg az igazságtétel. Látnunk kell, hogy ugyanazon erő utódai, akik a Ceaușescu-rezsim idején kulcsszerepet töltöttek be, ezeknek az utódai és örökösei – mutatis mutandis – tovább éltetik a régi rendszert, és a hazugság ködébe burkolják a múltat, a valóságot, az igazságot, továbbra is megvezetik a népet. Ezt sokkal szélesebb skálán sikerül nekik megvalósítaniuk, mert míg a kommunizmusban tudtuk, hogy egy tilalmi rendszernek a tiltásai korlátozzák be a valóságot, ezzel szemben jelenleg egy olyan manipulációs és propagandahálózat mossa össze az értékeket az álértékekkel, a valóságot a hazugsággal, amellyel szemben nagyon nehéz felvenni a harcot. Ezáltal másmilyen módon újratermelődik az a helyzet, amely ellen annak idején lázadtunk. 

– A rendszerváltást követően számos területen volt lehetősége szolgálatot végezni. 19 éven át volt a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke, 12 éven át európai parlamenti képviselő, másfél évig az Európai Parlament alelnöke is volt. Ugyanakkor 2003-tól az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot képviseli, amelynek alapító elnöke. Melyek azok a nagy örömök, sikerek és melyek azok a nagy kudarcok vagy hiányérzetek, amelyek ezt az időszakot és ezen munkásságot végigkísérték? 
– Egy isteni ajándék volt a ’89-es fordulat, a temesvári csoda, és nem véletlen, hogy már-már legendás temesvári „szabadító karácsonynak” nevezzük ezt az időt. Aztán következett a teljes fordulat részeként a püspökké való megválasztatásom. Ez szintén egy csodálatos esemény volt az életemben. Aztán nagyot ugorva az időben, az európai parlamenti választásokat említhetem, amikor is európai parlamenti képviselőnek választottak egy olyan helyzetben, amikor az egész Európai Parlamentben senki nem mondhatta el magáról, hogy egyéni indulóként nyert volna választást. Ez kedvező visszaigazolását jelentette annak, hogy az az értékrend, amelyet képviselek, teljes támogatását élvezi az erdélyi magyarságnak. Aztán van az éremnek egy másik oldala, éspedig az, hogy az a kommunista rendszer végigkísért – és kísértett – az elmúlt három évtizedben, az a rezsim, amelyet annak idején legyőzni látszottunk. Ez egy nagy csalódás, nem csak számomra, hanem az egész ország népe számára, kivéve azokat, akik haszon­élvezői voltak a régi rendszernek. 2000-ben, amikor visszavonult, Emil Constantinescu egy óvatlan pillanatában azt nyilatkozta, hogy vereséget szenvedett a Securitatétól – lényegében ezt mondta, lehet, hogy árnyaltabban fejezte ki magát. Sajnos be kell látnunk, hogy a sokat emlegetett „mélyállam” fogalomkörébe tartozó módon a régi rendszer tovább él, Ceaușescu szelleme kísért azóta is. A román nacio­nálkommunista nemzetstratégia átalakítva és szalonképesebb formába átgyúrva ugyan, de továbbra is uralkodik. Ez különösképpen érvényes a kisebbségpolitika vonatkozásában. Azóta is érzékeljük, hogy csak a körítés változott, de lényegében a magyarságnak ugyanazokat a megpróbáltatásokat, ugyanazokat a módszereket és rejtett politikai szándékokat kell elszenvednie, amiben annakelőtte, a kommunizmus idején volt része. Ez az éremnek a másik oldala, árnyoldala, mely személyes egzisztenciámban is érint, ugyanis egyházkerületem is nagyjából megtagadott az utóbbi években. És hadd ne beszéljek most az RMDSZ-ről, amelynek egyik alapítója, sőt, tiszteletbeli elnöke voltam. Ennek a felemás viszonynak a szenvedő alanya lettem az elmúlt évtizedekben. Ezek igazán nem töltenek el örömmel, és életemet, pályafutásomat nem tartom sikertörténetnek, de Istennek hála, egyáltalán az nagy eredmény, hogy ennyi idő alatt és ennyi idő után felszínen tudtam maradni, és nem estem áldozatul – képletesen szólva – azoknak a „merényleteknek”, amelyeket időről időre ellenem elkövettek. 

– Az elmúlt évek számos változást hoztak szerte a világon, ön hogyan látja a 2022-es év nagy eseményeit és a romániai, az erdélyi magyar élet történéseit?
– Volt európai parlamenti képviselőként kiábrándulással, de ugyanakkor kellő realizmussal tekintek az egyesültnek mondott Európára. Fájdalommal tapasztalom, hogy az, ami az első és a második világháború idején megtörténhetett, az mind a mai napig lehetséges. Ez már egyenesen életveszélyt jelent Európa és a mi nemzetünk számára. Sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy nemhogy mi, erdélyi magyarok, hanem még egy tízmilliós Magyarország is szinte súlytalannak számít napjaink nagypolitikai, geopolitikai erő- és viszonyrendszerében. Nagyon nehezen tudunk beleszólni sorsunk alakításába mind nemzetközi, mind romániai viszonylatban. Olyan nagy hord­erejű kérdések, mint a migráció vagy a nemi identitás megkérdőjelezése világszinten, vagy a hatalmi viszálykodások Ukrajnában, vagy a globalizmus különféle káros megnyilatkozásai, annyira elbizonytalanítják a köznépet és magukat a politikusokat is, hogy nagyon nehéz dolga van egy olyanfajta erdélyi politikusnak, mint például nekem annak láttán, hogy milyen gyenge – példának okáért – Ursula von der Leyen elnök asszony, és milyen gyengék az európai vezetők a maguk helyén ahhoz képest, hogy Amerika milyen erőt képvisel világviszonylatban. Vagy Kína árnyéka miként vetül rá az egész glóbuszra. Hát akkor mit várjunk el egy RMDSZ-elnöktől, ha nem tudunk elvárni semmit Európa vezetőitől – ami Magyarországot, az erdélyi magyarságot vagy Romániát illeti? Románia is hétrét görnyed az euroatlanti stratégiai viszonyrendszerben. Még riasztóbb egy ilyen országban lenni, ha azt tartjuk szem előtt, hogy mindezért szinte semmi nem jár neki sem, mert netalán ugyanazt fogja kapni jutalomként, mint amit Magyarország büntetés gyanánt kénytelen elszenvedni. De nem szabad elveszítenünk a hitünket, nem szabad lemondanunk az elveinkről, nem szabad lemondanunk cselekvőképességünkről. Ha Ceaușescu idejében találtunk kiutat, egérutat, kiskapukat, lehetőségeket, akkor ezen hátrányos viszonyok között is az az erkölcsi parancs számunkra, hogy vállaljuk sorsunkat, megálljuk helyünket. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak jelenlegi helyzetünk szorításában sem szabad megtagadnia nemzeti közösségünk kollektív jogaiért és önrendelkezéséért folytatott harcának célkitűzéseit. Tennie kell mindenkinek azt, amit a maga helyén tennie kell és tennie lehet.