Simon Attila, Barót egyik legrégebbi kereskedője pályáját tanárként kezdte, évtizedeken át kémiát, majd biológiát tanított a középiskolában. A múlt éra utolsó évében Ausztriába – hogy a nyolcvanas években használt szóval éljünk – „disszidált”, ahol aránylag hamar megteremtette üzleti tevékenységének alapját. A politikai fordulatot követő években hazajött, és kamatoztatta külföldön megszerzett tapasztalatait: neki köszönhetően olyan nemzetközi márkák jelentek meg Románia piacán, mint a Jacobs vagy a Julius Meinl. Jelenleg két élelmiszerüzletet, egy autószerelő műhelyt és a város egyik legismertebb vendéglőjét, a Rózsát működteti, és érdekeltségébe tartozik több ingatlan is. Úgy véli, a lehető legrosszabb befektetés, ha az ember készpénzt tart, ezért az üzletből származó nyereségeit mindig befektette. Jól tette akkor is, amikor lábát más-más területeken megvetve szélesítette befektetései körét. Nyolcvankét éves elmúlt, de nem tervezi a nyugdíjba vonulást, további tervei vannak.
Tanárból kereskedő
– Itthon megbecsült tanár volt, házzal rendelkezett, anyagi gondjai nem lévén, közel ötvenévesen mégis a külföldre való kiköltözést és az azzal járó bizonytalanságot választotta. Miért?
– Az akkori viszonyokat nézve tényleg nem volt okom panaszra. A középiskola elvégzése után helyettes tanárként Székelyszentkirályon jóformán azonnal munkába álltam, közben végeztem az egyetemet, tanárként pedig sikeres voltam. Rengeteg általam tanított diák és más, távolabbi településről hozzám magánórára járó jutott be az orvosira vagy olyan egyetemre, ahova kémia-biológia kellett. Mégsem éreztem jól magam itthon. A hetvenes évek végén már megfogalmazódott bennem, itt minden csak rosszabb és rosszabb lesz, ezért feltétlen menni kell. A nyolcvanas évek közepén kezdtem készülni a kitelepedésre. A szünetekben és a lyukasórákon a német szakos kolléganőtől, Takó Klárától tanultam a nyelvet, s kerestem a lehetőségét, hogy pénzemet márkára váltsam. Végül 1989 elején sikerült elhagynom az országot: turistaútlevéllel Magyarországra mentünk, ott vízumot kértünk és átmentünk Ausztria első falujáig, Nickelsdorfig, azaz Miklóshalomig.
– Menekültként miként sikerült boldogulnia?
– Ahogy kiértünk és három hónap után kikerültünk a lágerből, munkát vállaltam. Előbb feketén – volt, hogy egy orvos ismerősöm mezőn való kapálás közben vett észre, majd három hónapig egy kereskedőnél dolgoztam, később egy másik üzletbe kerültem, aztán dolgoztam nagykereskedőnél is. Amikor megkaptam a politikai menekült státust, saját üzletet nyitottam. Aki Bécsbe tartott, annak üzletünk előtt kellett elmennie, a vám pedig olyan közel volt, ha kiléptem az üzlet elé, átláttam Magyarországra. Sokan nem is mentek tovább, mert látták, a magyar és a román zászló is ki van függesztve, tudták, beszéljük a nyelveket. Rengeteg olyan dolgot tartottunk, amit a továbbértékesítők kerestek – például órákat vagy walkmaneket ötvenesével, százasával adtunk el egy-egy kuncsaftnak. Aztán belefogtam a kávé nagytételben való forgalmazásába is, s naponta hét tonnát adtam el. Rengeteget dolgoztam, de jól éltünk: másfél év után már házat vettünk! De utána sem lazítottam: kilenc éven át reggel legkésőbb fél nyolckor elmentem otthonról és este tíz előtt nem értem haza. Annyi autó állt az udvaron, hogy nem fértek, ami miatt meleg ételt ritkán ettem – általában szendvicsen és egy-egy sörön éltem –, rengeteg papírmunkát végeztem, de élveztem, szerettem, hogy az igényeket én tudom a legjobban kielégíteni. A titok mindössze annyi volt, hogy mindenre minimális nyereséget tettem, ezért hatalmas volt a forgalmam. Sokat számított az osztrákoknak, hogy nemcsak vállaltam a hivatalos ügyintézés minden részletét, de pontosan is csináltam azt, így elszámolási vitánk sosem volt.
Kávéra épített üzlet
– Itthon mikor és miért kezdett üzletbe?
– A Secuiana ruhát vitt Ausztriába, hazafelé pedig kávét vett tőlem, amit nagykereskedésében értékesített. Az igazgató megkereste fiamat, s javasolta, hozzanak létre külön céget, ami meg is történt. Előbb a Jacobs termékeit, aztán a Julius Meinlt is forgalmazták. Ez nem maradt észrevétlen az osztrákok előtt – a versenytársak figyelik egymás tevékenységét –, ami akkoriban nem kevés botrányt szült, de végül rendeződtek az ügyek, huszonhét évig voltam a Jacobs megbecsült partnere. A termékei közül ötöt csak nekem gyártott, azt sem Magyarországról, sőt Ausztriából sem lehetett mástól vásárolni, csakis rajtam keresztül! Ez idő alatt a profitot mindig próbáltam visszaforgatni. Amikor elkezdték az állami vagyont aprópénzért eladni, a fiammal együtt megvásároltuk a gépállomást (SMT) vagy a Tranbar szállítóvállalatot és elindítottam az élelmiszerüzleteket, sok pénzt ráfordítva bővítettem, modernizáltam és széppé tettem a Rózsa vendéglőt, majd a gépállomás helyén autószerelő műhelyt szereltem fel. Tettem mindezt azért, mert nem jó, ha áll a pénz, és mert azt szerettem volna, hogy kicsit hozzájáruljak Barót szebbé, vonzóbbá tételéhez.
Egyik segíti a másikat
– Megérte a pénzt itthon befektetni?
– Úgy 2008–2009-ig nagyon jól lehetett üzletelni, aztán valami megbicsaklott, hol az egyik, hol a másik nem ment úgy, ahogy kellett volna. Jól tettem viszont, hogy egymástól távol álló dolgokba fektettem be. Az utóbbi tíz évben hiába lett két bevásárlóközpont, az élelmiszerüzletek jól mennek, mert figyelmesen követtük, mit keresnek az emberek, s azon nyomban pótoltuk, ami elfogyott. És mert azok nyereséget hoznak, fenntarthatom a vendéglőt is. A régi vendégek közül a koronavírus-járvány sokakat elidegenített a vendéglőtől, talán pénz is kevesebb van a városban, napi menüből alig harminc megy el, szerencsére még vannak rendezvények, így a tizenkét alkalmazott fizetésének bár egy részét kitermeli. A műhely éveken keresztül nyereséget hozott, de a felszerelés kezdett elavulttá válni, ami miatt valamit mindig pótolni kell – nemrégiben nyolcezer euróért vásároltam új szögmérőt –, miközben műszaki vizsgát (ITP) már nemcsak két, hanem három helyen végeznek a városban – és mi vagyunk a legolcsóbbak! Ha nem menne a bádogos részleg, veszteséges lenne a cég. Főleg azért, mert komoly versenyhelyzetet jelent, hogy mindegyik faluban van egy-két zugműhely, ahol könnyen alánk tudnak ígérni, mert nem fizetnek adót sem a fizetés, sem a nyereség után, nem tartanak könyvelőt és egyéb irodai alkalmazottat sem.
– A nehézségek ellenére mégis miért ragaszkodik az üzletekhez?
– Lehetne mondani, adjam el a vendéglőt vagy zárjam be a műhelyt. Rendben, de annak idején sok pénzt beletettem, nincs olyan, aki ki tudná fizetni, amit ér, s jobban is tudná vezetni Barót legrégebbi vendéglőjét. A műhely bádogos részlege nagyon jól megy, a mechanikáról tudnék elküldeni néhány embert, de nem teszem, mert vannak jobb időszakok, amikor mindenkire szükség van. Most, hogy lejáróban a tél, kicsit jobban kellene menjen minden. Kivárok, mert hiszem azt, leállni nem érdemes: a semmiből később is csak semmi lesz. Egyedül az épületek közül adtam el tavaly egyet, mert nehéz lelkiismeretes és jól fizető bérlőt találni. Egy kisebb magánháztól váltam meg azért, mert a bérlő több hónapos díjjal maradt el, ráadásul még tetemes villanyszámlát sem fizetett ki.
– Milyen az üzletemberek megbecsülése Baróton?
– Amikor a baróti befektetéseimet elkezdtem, egy ismerősöm azt mondta, sokan fognak utálni, mert ha valaki sikeressé lesz, arra irigyek az emberek. Ismerősömnek jórészt igaza lett, irigykedtek éppen elegen. Amikor megjelent a Profi, hallottam olyant is, milyen jó, hogy multi jött, mert legalább nem Simont gazdagítják. De akikkel együtt dolgozom, azokkal jó a viszonyom és értékelik elkötelezett munkámat. Ismerik a gazdasági helyzetet, tudják, a nehézség ellenére is igyekszem jó fizetést adni: a műhelyben négy-ötezer lej a bruttó fizetés, a vendéglőben kevesebb, de igyekszem másképp, például ételjegyek biztosításával pótolni. Mindig azt mondtam: ha jól dolgoznak, s ezáltal a vártnál nagyobb bevétel keletkezik, annak akár kilencven százalékát is hajlandó vagyok kiosztani prémiumként. Úgy érzem tehát, a mostani és a régebbi alkalmazottak is becsültek, szerettek. Jó szívvel vannak sokan a nálunk praktizáló egykori diákok is, akik sokszor állítanak meg, s mondanak köszönetet, amiért megkapták a tanulás lehetőségét.
