A második világháború után újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért”. Az Edvard Beneš államfő által életbe léptetett 141 dekrétum közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta, egyik pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól is. 1945–46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre, ahol sokszor rabszolgaként bántak velük. A rendeletek lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, állásukból való elbocsátásukat, a hivatalos nyelvhasználat és minden kulturális egyesület betiltását. Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgárságú személyt, internálták a pozsonyi, kassai, komáromi magyarokat, lakásaikat elkobozták. 1946. február 27-én lakosságcsere-egyezményt írtak alá. A magyar lakosság Felvidékről való kitelepítése 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-ig tartott. Április 12-ét a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjává nyilvánította a magyar Országgyűlés 2012-ben. Ebből az alkalomból Történelmünk rovatunkban Vigh Károly az Élet és Tudomány folyóirat 1992. évi első számában megjelent írását közöljük. A szerző a jelzett időszakban a Magyar Külügyminisztérium Pest megyei összekötője volt a csehszlovák bizottságnál.
A kassai kormányprogram és az ezt követő elnöki dekrétumok a magyar kisebbséget minden szempontból jogfosztottnak nyilvánították. Minthogy a csehszlovák kormányzat még ezzel – a háború utáni Európában párját ritkító cselekedettel – sem elégedett meg, a 88. számú elnöki rendelet értelmében elkezdődött a dél-szlovákiai magyarságnak a cseh-morva területekre való kitoloncolása.
Angol–szovjet elutasítás
A szlovákiai események nagy felháborodást keltettek a magyar közvéleményben és a kormánykörökben. Ezért magyar részről 1945 novemberében felkérték a szövetséges nagyhatalmakat, hogy a szlovákiai magyarok ügyét vonják ellenőrzésük alá. A kérést mind a Szovjetunió, mind az angolszász nagyhatalmak elutasították. Valójában ez a körülmény kényszerítette a magyar kormányt arra, hogy elfogadja a csehszlovák kormány ajánlatát a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. Budapest az egyezmény megkötését eredetileg ahhoz a feltételhez szerette volna kötni, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kapjanak. Csehszlovák részről azonban ezt nem fogadták el. Végül is Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én minden feltétel nélkül volt kénytelen aláírni a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt.
Maga az egyezmény szövege egyébként is sok vitára adott alkalmat, mert azt magyar részről körültekintő és alapos megvitatás nélkül írták alá. Például az V. cikkely nem mondta ki, hogy egy-egy paraszti termelő közösség csak egységesen jelölhető ki áttelepítésre. Ezt kihasználva a csehszlovák fél a paraszti közösségeknek csak azokat a tagjait telepítette át, akiknek a nevén az ingatlanvagyon telekkönyve volt. A név szerint kijelölt családfőn kívül így persze az egész család kénytelen volt áttelepülni, a családtagok azonban nem tartoztak bele a „paritásba”, a kicserélendők számába!
A legnagyobb megdöbbenést a VII. cikkely okozta. Eszerint a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy azokat a személyeket, akik a Szlovák Nemzeti Tanács 1945/33. számú – a népbíráskodásról szóló – rendelete értelmében meghatározott bűncselekményeket követtek el, a paritáson felül átveszi. Ez mind az úgynevezett nagy, mind pedig a kis háborús bűnösökre vonatkozott. Csehszlovákia – kijátszva a rendeletet, amelybe a magyar fél meggondolatlanul beleegyezett – tízezerszám vonta felelősségre a háború alatti magatartásukért a magyar nemzetiségű állampolgárokat. Így történhetett meg az, hogy a szlovák kormányszervek utasítására a kerületi és járási népügyészségek 19 564 „nagy háborús bűnös” magyart írtak össze, akik családtagjaikkal együtt 73 187 főt tettek ki. A kis háborús bűnösök névjegyzékén 1927 személy szerepelt. Jellemző a szlovák fél, Vlado Clementis külügyminiszter-helyettes erkölcsi magatartására, hogy amikor Gyöngyösi külügyminiszter előzetesen megkérdezte: mennyire becsüli a magyar háborús bűnösök számát, ő szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy mindössze 50–60 emberről van szó.
Etnikai határsávot!
Gyöngyösi a lakosságcsere-egyezmény végső céljával tisztában volt, mert a parlamenti előadóbeszédében így nyilatkozott: „A csehszlovákok nem csináltak titkot belőle, hogy a lakosságcserével a magyar határ mentén lévő egységes tömböket, egy bizonyos etnikai határsávot akarnak ide áttelepíteni.”
Az egyezmény aláírása után a csehszlovák fél óriási propagandakampányba kezdett Magyarországon, hogy az itt élő szlovákokat áttelepedésre bírja. E propaganda főképp az érzelmekre kívánt hatni. A fő érvek között szerepelt, hogy Csehszlovákia győztes állam. Magyarország pedig mint vesztes, a maga háborús veszteségei és kötelezettségei miatt még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között él majd. De más érveket is hangoztattak. Mindezekről jómagam mint a Magyar Külügyminisztérium Pest megyei összekötője a csehszlovák bizottságnál egy 1946. szeptember 5-ei jelentésemben – egyebek között – így írtam: „Általános tapasztalatom volt, hogy az érintett lakosság kezdettől fogva a mai napig ki volt és ki van szolgáltatva a csehszlovák propagandisták tevékenységének. Autóikon a legelhagyatottabb falu szlovák lakosságát is elérik és megagitálják. Olyan helyeket, ahová magyar hivatalos részről senki be sem teszi a lábát. (Ugyanis a magyar összekötőknek csak vonat, autóbusz és kocsifogat állt rendelkezésre, autó nem.) A csehszlovákok leggyakoribb érvei: minden szlovákot, akár akar jönni, akár nem, kiviszünk. Akik nem jelentkeznek, azok csak 30 kilós csomagokkal jöhetnek. Egy másik változata propagandájuknak, hogy akik nem jelentkeznek, azokat a magyarokkal együtt Szibériába telepítik az oroszok. A visszajelentkezőket, akik szép számmal akadnak, azzal rémítik, hogy azokat magyar részről politikailag megbízhatatlanoknak minősítik és internálni fogják.”
Ilyen körülmények között nem volt irigylésre méltó a lakosságcserét végrehajtó magyar szerv helyzete. Áttelepítési kormánybiztossá az érsekújvári születésű Jócsik Lajost, míg az áttelepítendő magyarok érdekvédelmét ellátó meghatalmazottá – Pozsony székhellyel – Wágner Ferencet nevezték ki. A csehszlovák kormány annak érdekében, hogy a magyarság lélekszámát minél kisebbre zsugorítsa, s a népességcsere után megmaradó magyarokat egyoldalúan áttelepíthesse Magyarországra, 1946. július 17-én kiadta az úgynevezett reszlovakizációra – visszaszlovákosításra – vonatkozó hirdetményt. Ez a rendelet abból a valótlan és történetietlen állításból indult ki, hogy a felvidéki magyarság valójában eredetileg szlovák elem volt, csak egy évezred folyamán „elmagyarosodott”, de most lehetőséget kap a „reszlovakizálódásra”. Minthogy a szlovákiai magyarság előtt a csehországi deportálás és a kényszerű lakosságcsere alternatívája lebegett fenyegető veszedelemként, mintegy 300–350 ezren kérték „visszaszlovákosításukat”.
Közben a csehszlovák kormány 1946. augusztus 26-án a pozsonyi magyar meghatalmazott útján átadta az áttelepítésre kijelölt 106 398 személy névjegyzékét. » 11
10 » Ehhez jött volna a már említett „nagy és kis háborús bűnösök” jegyzékében szereplő, a családtagokkal együtt mintegy 75 ezer személy. A magyar kormány azonban nem fogadta el a háborús bűnösök névjegyzékét, s átvételük feltételéül az 1946. május 15-éig hozott jogerős ítéletet szabta, valamint közölte még, hogy az ingóságokról intézkedő 16. számú véghatározat alapján nem tudja megkezdeni a népcserét, s ragaszkodott annak semmissé nyilvánításához. Erre válaszul a csehszlovák fél 1946. november 15-én a honfoglaláskori magyar településen, Köbölkúton (párkányi járás) és Szemerén (somorjai járás) megkezdte a szegényebb, általában 5 holdon aluli magyar parasztoknak és a családtagjaiknak Cseh- és Morvaországba, cseh gazdákhoz való erőszakos elköltöztetését.
Át a jeges Dunán
Az akcióra kijelölt községet este a katonaság körülvette, majd kézbesítették a „kiutaló végzéseket”. Ezekben megnevezték azt a cseh-morvaországi községet, ahová a családokat költöztetik. Csomagolásra csak másnap reggelig volt idő, amikor is a katonai teherautók az állomásra fuvarozták a szerencsétleneket. A Cseh- és Morvaországba telepített magyarokról eddig csak néhány írás jelent meg, ám a Magyarságkutató Intézetben, illetőleg a Széchényi Könyvtár kézirattárában gazdag forrásanyag található nyomorúságos sorsukról, szenvedéseikről, köztük levelek tucatjai, amelyeket a deportáltak a pozsonyi magyar meghatalmazott hivatalához intéztek.
A deportálások óriási riadalmat keltettek a felvidéki magyarok körében. Sokan rémültükben Magyarországra menekültek, s miközben a jeges Dunán keresztül akarták az utat megtenni, többen is a folyóban lelték halálukat.
Szerencsére a nemzetközi fórumokon nem sikerült minden kitervelt szörnyűséghez hozzájárulást kapnia a csehszlovák kormánynak, így nagyon fontos volt, hogy a párizsi békeértekezlet 1946. október 6-án nem hagyta jóvá azt a csehszlovák kérelmet, hogy 200 ezer magyart egyoldalúan áttelepítsenek Magyarországra, s úgy döntöttek, hogy a felek közvetlen tárgyalásokon rendezzék a szlovákiai magyar kisebbség sorsát. Ennek ellenére a kényszerkiköltöztetések gyors ütemben folytak, hogy ily módon kényszerítsék rá a magyar kormányt a lakosságcsere megkezdésére. Végül is a csehszlovák fél 1947. február 23-án beszüntette a magyar családok deportálását, arra is hajlandó volt, hogy az ingóságok elvitelének ügyét a magyar–csehszlovák vegyes bizottsággal újratárgyaltassa, így is mintegy 60 ezerre becsülhető a Cseh- és Morvaországba deportáltak száma.
Ilyen előzmények után kezdődött meg 1947. április 12-én a magyar–csehszlovák lakosságcsere. Minthogy számos olyan kérdés maradt, amelyben nem született megegyezés (például személyi és vagyoni kvótában, az áttelepülők társadalmi összetételében, az úgynevezett háborús bűnösök áttelepítésében), Jócsik Lajos kormánybiztos, a csehszlovákiai magyarság egyik köztiszteletben álló vezetője, egy nappal a lakosságcsere megkezdése előtt, április 11-én lemondott hivataláról. Utóda Hajdú István, az Országos Földhivatal vezetője lett. Pozsonyban az áttelepítés irányítását Berecz Kálmán március 4-én mint a meghatalmazott helyettese, majd 27-én már mint teljes jogú meghatalmazott vette át. A főkonzul Wágner Ferenc lett.
Fontos eseménynek kell tekintenünk, hogy 1947. április 9-én az áttelepítendő s a már átmenekült magyarok összefogására és megsegítésére Budapesten megalakul az Új Otthon Szövetkezet, s ez kiadta hasonló nevű újságját. Munkatársai között ott találhatjuk a szlovákiai magyar értelmiség színe-javát: Szalatnai Rezsőt, Peéry Rezsőt, Kovács Endrét, Vass Lászlót, Horváth Ferencet, Krammer Jenőt, valamint Dobossy Lászlót.
A csehszlovák fél még az 1946. augusztus 26-án átadott névjegyzékben szereplők közül kijelölte azokat a családokat, amelyeket a Magyarországról áttelepülő szlovák családok ellenében akart kicserélni. Közben folytak a kormányküldöttségek tárgyalásai, s azok a pöstyéni jegyzőkönyvvel zárultak. Ott egyebek között megállapodtak a társadalmi rétegződés kérdésében is. Eszerint a kijelöltek 67,6 százaléka földműves, 14,5 százaléka iparos, 3,4 százaléka kereskedő, 3,9 százaléka értelmiségi és 10,6 százaléka egyéb foglalkozású legyen. A háborús bűnösök kérdésében ellenben nem tudtak megegyezni, ezért ebben döntőbírónak az ENSZ főtitkárát gondolták felkérni. Ebből azonban semmi sem lett.
Közben naponta gördültek át a magyar határon a magyarokat meg az ingóságaikat szállító szerelvények, s a Szlovák Áttelepítési Hivatal megkezdte – egyoldalúan – a „háborús bűnösök” áttelepítését is. Az első transzportban 82 személyt adtak át, holott közülük 1945. május 15-éig csak 52 személyt ítéltek el. Végül is erélyes tiltakozásra az akciót szlovák részről lefújták.
1948 elején a magyar áttelepítési kormánybiztos közölte Gyöngyösi külügyminiszterrel, hogy a paritásos csere 1947 végéig erősen aktív magyar mérleget mutat. Ennek ellenére tovább folyt a lakosságcsere. Pedig ezt már csak azért is föl kellett volna függeszteni, mert a magyar–csehszlovák vegyes bizottság pozsonyi ülésén 1948 februárjában megállapítást nyert, hogy a csehszlovák fél több megállapodást nem tartott be, így például átlépte a vagyoni kvótát, aminek az a lényege, hogy a magyarországi, általában a szegény paraszti rétegekhez tartozó szlovákokkal szemben a szlovákiai magyar áttelepülőket főképp a gazdag paraszti rétegekből jelölték ki. Ennek ellenére 1948. március 1-jén, a téli szünet után tovább folytatódott a lakosságcsere. Persze a diszparitást nem sikerült eltüntetni, mert az áttelepülésre jelentkezett szlovákok közül egyre többen vonták vissza áttelepülési szándékukat. Közben ugyanis 1948 tavaszára Magyarországon a gazdasági konszolidálódás komoly jelei mutatkoztak. Hogy ne növeljék tovább a diszparitást, a magyar áttelepítési kormánybiztos igyekezett letiltani a szlovákiai magyar áttelepülők indítását, majd a külügyminiszterrel egyetértésben 1948. június 12-én felfüggesztette a lakosságcsere további folytatását. Miután állami vonalon nem jött létre megegyezés, a két kommunista párt vette kezébe az ügyet, s 1948 augusztusában megegyezés született Pozsonyban arról, hogy a lakosságcserét 1948 végéig befejezik. Ezt a megállapodást magyar részről Heltai György, szlovák oldalról Dániel Okály írta alá. Egyébként a szlovák fél a december 20-áig befejeződött akció során sem tartotta be a paritást.
Magyarországra 76 616 magyar települt át, míg Szlovákiába 60 257 szlovák került. Ezenkívül több mint 10 ezer volt azoknak a száma, akik már a deportálások idején Magyarországra menekültek át. Az úgynevezett háborús bűnösök száma is a magyar kvótát terhelte. Ami a lakosságcsere gazdasági és társadalmi oldalát illeti, érdemes megjegyeznünk, hogy a magyarok 160 ezer kataszteri hold földet hagytak hátra Szlovákiában a szlovák áttelepülők 15 ezer kataszteri holdjával szemben, s míg magyar részről 15 700 ház maradt Szlovákiában a szlovák áttelepülők mindössze 4400 házat hagytak maguk után Magyarországon. Habár a lakosságcsere befejezése után mindkét fél kölcsönös követelésekkel lépett fel, az úgynevezett csorba-tói egyezmény (1949. július 25.) során ezekről a két fél kölcsönösen lemondott.
Ebben az időszakban már javában tartott a kommunista hatalomátvétel, s az új vezetés mind Csehszlovákiában, mind Magyarországon olyan illúziókat igyekezett elhinteni a közvéleményben, hogy a marxizmus-leninizmus immár véglegesen és megnyugtatóan megoldja a cseh, a szlovák és a magyar nép között feszülő problémákat. Ellenben több mint négy évtized tapasztalatai nem erről győzték meg e régió népeit. Habár a „proletárinternacionalizmus” eszméivel nem fért össze a szlovákiai magyar kisebbség jogfosztása, s fokozatosan sor került legalább a legelemibb emberi és kisebbségi jogok visszaadására, a sérelmek a pártállam keretei között már úgyszólván az egész lakosságot sújtották. Természetszerűleg a kisebbségeket még inkább.
Vigh Károly
