Az elmúlt időszakban elképedve figyeltük azt, amint az ukrajnai helyzet hátán Közép-Európában toronymagasan kiemelkedik két, eddig kimondottan marginálisnak tekintett európai régió: Lengyelország és a balti államok. S bár mindannyiunk számára pontosan érthető a lengyel és a balti irtózat mindentől, ami orosz, a régió többi államát elkezdte kimondottan irritálni a lengyelek önjelölt „új európai vezető státusza”, ami a Közép-Kelet-Európai régió történelmi torzsalkodásainak és egymással szembeni agyafúrt intrikáinak ismeretében egyáltalán nem meglepő. Ugyanakkor tudjuk azt, hogy Lengyelországnak az elmúlt pár száz évben nem volt ilyen nagyszerű lehetősége nemcsak arra, hogy a régióban a pozícióit megerősítse, de arra sem, hogy talán egyszerre próbáljon meg leszámolni két ősellenségével, az oroszokkal és a németekkel. A kérdés azonban az: ezek a lengyel álmok arról, hogy a régió vezető hatalmává váljanak, reálisak-e, vagy pedig azt fogjuk látni, hogy a számukra váratlanul adódott kedvező geopolitikai lehetőség ugyanolyan gyorsan szétfoszlik, mint amilyen hamar jött?
Nézzük meg, minek köszönhető az, hogy Lengyelország és a baltiak ilyen kiemelkedő szerepet kaptak főként a médiában megjelenő narratívákban. Ez eltökélt atlantizmusuknak és harcos oroszellenességüknek köszönhető. Klisé, hogy ha a lengyeleken múlott volna, legalábbis retorikai szinten, a harmadik világháború már javában zajlana. Az óvatoskodó németekkel és franciákkal szemben, akiknek a legkevésbé sem érdeke sem az, hogy Oroszországgal megszakadjon a kedvező gazdasági együttműködés, sem az, hogy Európában amerikai támogatással új középhatalom jelenjen meg, a lengyelek és baltiak hamar felismerték: a nyugat-európaiak tétovázása irritálja az amerikaiakat, s az amerikai narratíva felerősítése számukra kimondottan kedvező lehet. És ez így is történt, tulajdonképpen egyfajta előőrsei lettek az Egyesült Államoknak, miközben mindenféle előnyöket kovácsoltak az ebből származó kapcsolatból.
Mateusz Morawieczki lengyel miniszterelnök fogadja Joe Biden amerikai elnököt Varsóban 2023 februárjában. Fotó: Facebook / Mateusz Morawieczki
Bár Románia maga is ehhez az atlantista, oroszellenes koalícióhoz tartozik, Bukarest sokkal inkább a csendben cselekvők és keveset beszélők klubjának tagja. Románia igazából a gyakorlatban a felszín alatt lényegesen jobban hozzájárul a háborús erőfeszítésekhez stratégiai szinten, mint akár maga Lengyelország, de nem nagyon beszél erről. Ennek egyik fő oka az, hogy Romániában a politikai elit meglehetősen fragmentált, valamint legfőképpen az, hogy a háborús stratégiai kapcsolat elsősorban nem a politikai elittel van, hanem a román mélyállammal és annak politikai képviselőivel. Csak egy példa a fentiekre, amikor a román kormány – nevezetesen Sorin Grindeanu miniszterelnök-helyettes és szállításügyi miniszter – nem tudott arról, hogy Ukrajna éppen kilenc méterre mélyíti a Bisztroje-csatornát annak érdekében, hogy ezen az alternatív útvonalon szállítson minél több gabonát ki Ukrajnából. Végül a huzavonából kiderült, hogy a román kormány ugyan nem tudott minderről, de az államelnök nagyon is tudatában volt mindennek, s csendre intette a közvéleményt ezzel kapcsolatban, ugyanis szerinte nem most van az ideje annak, hogy ezeket a dolgokat úgymond kibeszéljük s az ukránok szemére vessünk dolgokat. Tehát Románia még egy olyan kaliberű ügyben is az ukránok megsegítésén dolgozik, amikor egy olyan természetvédelmi terület esetleges megcsonkításáról lehet szó, mint a Duna-delta.
Visszatérve Lengyelországra, ők viszont a kevesebbet cselekvő nagyon hangosak csoportjába tartoznak. Lengyelország inkább a retorikai mezőnyben nagyon erős, s miközben a legfőbb ukrán szövetségesnek kiáltották ki magukat, a szerepük lényegében arra szorítkozik, hogy időnként felszólítanak nyugati országokat arra, hogy több fegyvert szállítsanak, felvillantják a lehetőségét, hogy tankokat, repülőket adnának, de aztán mégsem adnak, vagy nem annyit és nem úgy, mert kiderül, hogy a régi eszközökért, amit odaadnának, vadonatújat szeretnének Amerikából.
Időnként felröppennek hírek, hogy Lengyelország és Ukrajna között olyan megállapodások születnek, melyek valahogy egyre inkább elmossák a határokat a két ország között. Ukrajnában legalábbis életbe lépett egy olyan törvény, miszerint lengyel állampolgárok közhivatalt vállalhatnak az országban, és Zelenszkij elnök nem kevesebbet állított legutóbbi lengyelországi látogatása során, mint azt, hogy eljön az idő, amikor megszűnnek a politikai, gazdasági és történelmi határok a két ország között. Hogy ez pontosan mit jelent, azt tényleg nem tudjuk, de nagyon sokan ebbe a nyilatkozatba a lengyel–litván államszövetség újjáélesztésének távoli szándékát látták bele.
Csakhogy ennek az államszövetségnek a gondolata is idegessé teszi nem csak Lengyelország szomszédait, de a kontinens jelenlegi vezető hatalmait is, ugyanis egy lengyel–balti–ukrán szoros együttműködés olyan mértékben tolná el az ő javukra az Európai Unió gazdaságpolitikáját, ami egyszerűen azt jelentené, hogy az unióban a hatalmi súlypontok jelentősen elcsúsznának Kelet-Közép-Európa felé, és ez már nagyon komoly nyugat-európai érdekeket sértene.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Lengyelországot teljesen megnyitották az amerikai katonai erők számára, s ennek megfelelően az Egyesült Államok átcsoportosítja a katonai erőit Németországból lengyel területre.
Lengyelország maga is elképesztő mértékben fegyverkezik, katonai szakértők szerint, ha ez így folytatódik, az állam hadserege a német és francia hadsereg együttes erejével lesz nagyjából paritásban!
Számomra mindezek ellenére nem meggyőzőek azok az elméletek, melyek a lengyel–litván unió újjáélesztését jósolják, és az sem, hogy Lengyelország képes lenne arra, hogy – amint magát jellemezte – az „új Európa vezetői közé” tudjon emelkedni, tekintve, hogy ez a megerősödés külső tényezők eredménye. Lengyelországnak valóban kimondottan kedvező a jelenlegi helyzet minden szempontból, de ez a lehetőség kimondottan mulandó, és véleményem szerint nagyon rövid ideig tart, tekintve, hogy egy geopolitikai játszma része, s Amerika nélkül Lengyelország óhatatlanul nagyon sokat veszít majd mostani jelentőségéből. Hogy egy nagyon sarkos hasonlattal éljek: Lengyelország kissé felfújódott, mint a mesebeli béka, de ez a lufi könnyen kipukkanhat bármikor, ugyanis a lengyel sikerek az ukrán háborúhoz és a nagyon erőteljes amerikai támogatáshoz vannak kötve.
Az ukrán háború előbb-utóbb véget ér, és az már látható, hogy nem úgy, ahogyan azt az ukránok és lengyelek szeretnék. Az Egyesült Államokban is egyre inkább Kína felé fordul a figyelem. Abban az esetben, ha netán Trump vagy Ron DeSantis nyeri a jövő évi elnökválasztást, borítékolható, hogy az ukrán helyzetet minimum befagyasztják, és az amerikai hadi gépezet minden erejével a kínai sárkány felé fordul. Ugyanis Amerikában is észbe kaptak valakik a megfelelő helyeken, hogy miközben Washington állig felfegyverzi Ukrajnát és Lengyelországot, s beletol néhány százmilliárdot Ukrajnába, amiről azt se lehet tudni, mire használták fel, az Egyesült Államok tulajdonképpen Kína malmára hajtja a vizet.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
