Aztán néha elképedve nézik a végeredményt. A gyalogosok, kerékpárosok a billegő lapokból kirakott, esetleg macskaszélességű vagy szeszélyesen fel-le hullámzó járdát, biciklisávot. Csóválhatják a fejüket, mert minden furcsaság valamilyen előírás vagy szabály alkalmazásából adódik, és akár megfelel a célnak – a lehetőleg akadálymentes, biztonságos közlekedésnek –, akár nem, hosszú időre így marad. Jobb hozzászokni.

De nem könnyű. Még ott sem, ahol a járófelület nem botlasztó kiemelkedések és elhasaltató mélyedések sora, hanem viszonylag simán sikerült kialakítani. Például a Császár Bálint utcai járdán. Elég hosszú ideig tartott, amíg elkészült, de végre megvan. Hurrá! Az akadálymentesítés kedvéért minden lépcsőházi bejárat előtt lehajtót képeztek ki, amelyeken a babakocsik vagy a kerekesszékben ülők egyenesen az úttestre, az autók közé gurulhatnak, miután valaki letornássza őket a tömbház lépcsőin. Az előzékenység annyira már nem terjed ki, hogy a sofőröket is figyelmeztessék: ezen az útszakaszon lépésben haladjanak, mert néhány méterenként behajthat valaki eléjük a járdáról. A szabály az szabály alapon olyan bejárat elé is került rámpa, ahol nem szabad autóval megállni, hogy valaki beüljön vagy kiszálljon: az egyik tömbházajtó előtti keskenyebb lehajtót egy szűk méter választja el a gyalogátkelő szélesebb gurulószegélyétől. A közön egy forgalmi tábla tartóoszlopa árválkodik, ebben legalább meg lehet kapaszkodni; egy korlát amúgy jól fogna, mert a zsúfolt kis utcában elég gyakran látni félig a járdára parkolt gépkocsit. Vagy a lehajtók nekik szólnak, hogy ne kelljen a szegélykövön szöktetni az autóval?

Tudja az ördög. Talán benne van a keze a szabály kidolgozásában is. Bizonyára a jó szándék vezérelte, mert hát a pokolba vezető út is azzal van kikövezve.