Leadogatják a kerékpárokat szállító autóból a bringákat s a hátizsákokat, szépen sorban, egymás után, a csomagok még maradnak a földön, de ők már felpattannak a biciklikre s gyors terepszemlére indulnak a tágas, szellős térben. Ők a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium végzős negyedikesei, akik tanító nénijükkel, Wagner Erikával péntek délelőtt táborozni érkeznek a középajtai Fűzi-halastó partjára, az ottani panzióba. A tanévet záró, utolsó többnapos közös élménysorozat kezdődik e pillanatokban, legalábbis az eddigi felállásban: ősszel már nem az ő kezüket fogja a tanító néni, a mostani negyedikesek pedig ötödikesekként lépik majd át az iskola kapuját. De közösségük megmarad, miként közös meggyőződésük is erős: másképp, más formában, de még kirándulnak majd imádott tanító nénijükkel.
De most éppen nem végződik, hanem kezdődik valami egyszeri és megismételhetetlen, amire egy egész év során készültek: a biciklis táboruk. Itt, Középajtán, pontosabban annak szomszédságában, remek helyen, a Fűzi-tó partján, mely nemcsak horgászok hagyományos otthona, hanem efféle nyári, sportos kalandozásokhoz is kitűnő helyszín. Sepsiszentgyörgyhöz közeli, nem kell a világ végére utazni, s mégis annyi lehetőséget biztosít e kis táborozóknak. Maguk a negyedikesek is megilletődve és csodálkozva veszik birtokba e helyet, s bár hamar leteszik a bringákat – azokra majd igazából a környékbeli csillagtúrák alkalmával lesz szükségük –, felfedezik a sportpályát, a kis medencét, ahol lubickolni lehet, még a vize is melegített. Kell ennél több a legigazibb nyári élményekre, közeli látnivalókra vágyó cseperedőknek? Aligha.
Ép testben ép lélek – e régi mondás igazságtartalmával már évek óta ismerkednek a résztvevők. A biciklis táborhoz ugyanis fel is kell nőni – miként maga a tanító néni is nyomatékosítja –, mint más, e napokat színesítő foglalatossághoz – mint amilyen a miklósvári Kálnoky-kastély meglátogatása –, s ők bizony már régóta edzenek mindezekhez, lépcsőfokról lépcsőfokra lépegetnek. A tanulás mellett már sokszor kirándultak, túráztak együtt, olykor több napon át, telente pedig a sugásfürdőiek után hargitafürdői sítáborokban sportoltak, mozogtak, lélegeztek és kacagtak együtt. Nemcsak tudásukat, ügyességüket pallérozták, hanem megismerték és megtanulták a közösségi létezés alapjait. Azt, hogy a legjobb történések rendszerint jó barátokkal élhetők át.
S amikor valami befejeződött, szomorkodtak is, ám talán ezzel együtt azt is kezdték felismerni, hogy noha minden véget ér, e megkerülhetetlen folyamatra két ellenszer létezik: egyrészt, meg kell tanulniuk minden pillanatot teljességében megélni, másrészt, érdemes rögvest a lehetséges folytatásban gondolkodni, kitalálni és megvalósítani valami újat, valami hasonlót, valami jobbat. Hát ehhez is eligazítást, beavatást nyújtott a tanító néni, mint oly sok mindenhez az elmúlt öt év során.
A negyedikesek lubickolnak, pancsolnak tehát a középajtai medencében, egyelőre csak ők lakják be ezt a kékes, vizes teret, a csúcsforgalom csak később kezdődik. Aztán ebédelnek, ám előtte is, utána is énekelve elmondják megszokott és meghitt imájukat, a jelen lévő néhány szülő ámulatára – hogy ez a tábor létrejöhessen, segítőkész szülőkre is szükség volt –, ők ugyanis e rítusnál eddig soha nem lehettek jelen. Estefelé pedig elkarikáznak Középajtáig, majd szombaton Miklósvárra, ott ámulnak a Kálnoky-kastély múltidéző világán, s utána újra lubickolnak, hancúroznak, kacagnak...
És amikor elérkezik a nagy nap, a vasárnapi igazi és hosszú karikázás napja, szokatlanul, másként kezdődik a reggel. Riasztják őket, hogy árad a szomszédos patak, gyorsan pakolniuk kell – sokan már este elkészítették csomagjaikat – és magasabbra kell vinniük kerékpárjaikat. Nagy a kapkodás, s a felnőtteknek eközben arra is ügyelniük kell, hogy a sietség ne okozzon pánikhangulatot, ám ezt a nem várt helyzetet is ügyesen megoldják, mintha már máskor is menekültek volna a vizek elől... Végül csak a házak előtti úton kavarog a néhány centis víz, még azt is látják, amint a pisztrángok fickándoznak az időszakos mederben. Ennyivel megússzák, egy nyugodt és megérdemelt reggeli után elindulhatnak a nagy útra... Amely ugyan csak huszonkét kilométer hosszúságú, mégis, számukra ez az eddigi legnagyobb erőpróba.
Felhős, helyenként komor az ég, de ők mégsem adják fel, mennek, karikáznak, néhány szülő rendíthetetlen segítségével. Még Erdővidék óriásfáját, a köpeci szilt is átölelnék, csak gazos a környéke, ezért lemondanak erről, s gurulnak tovább. Barótra még a vasárnapi özönvíz előtt érkeznek, majd onnan kitartással, jó kedvvel és derűvel folytatják az útjukat, egészen Olasztelekig, az ottani végállomásig, a Daniel-kastélyig. A szülők a bejáratnál tapsolják őket, a negyedikesek meg büszkén és boldogan integetnek: kitartóak voltak, nem riadtak meg az esőfelhőktől és sikerült, amit elterveztek, amire vállalkoztak. Három nap alatt 49 kilométert karikáztak, a kastély udvarán fel is tornásznák azonnal ötvenre, csak ezt az elképzelést, miként a beszélgetősre tervezett családi napot hamarosan elmossa az eső...
Tanító nénijük, Wagner Erika pedig elengedi a kezüket. Nevelte magát, egy éven keresztül, hogy úgy tudja őket elengedni, hogy az elválás pillanatát örömként élhesse meg, hiszen nagyon büszke rájuk, és arra az öt évre, amit közösen töltöttek, amit együtt megvalósítottak. Örömmel nézi tehát növekvő, ügyesedő és okosodó kisdiákjait, azokat, „akikké ők váltak az én támogatásommal, jelenlétemmel, személyemmel, látom bennük azt a kitartást, küzdést, pozitív életszemléletet, amit át tudtam nekik adni, és meg vagyok győződve, hogy mindezekkel a tarsolyukban bátran meg fogják állni a helyüket az ötödik osztályban is”... És most úgy válnak el, hogy elhatározzák, bicikliznek még együtt, mennek majd a hegyekbe is, s a szülőkkel együtt jövőre őt is visszavárják a biciklitáborba. Ezeket megbeszélve búcsúznak el, de marad egy olyan kapocs közöttük, „ami még minket összeköt, tehát nem azt érzem, hogy többet nem lesznek az életem részei, hanem azt érzem, hogy még van, amit várni”...
