Így adta tehát őfelsége kegyelmesen azt a parancsot, hogy hazai nyelvemet, amelyet Szótáram és a Zsoltárok kiadásával próbáltam művelni, amennyire lehetséges, rövid nyelvtani szabályokba foglaljam, és a szabályokat áttekinthető példákkal szemléltessem. Bizonnyal szívesen engedelmeskedtem ily nagy fejedelem akaratának, de nem sok híja volt, hogy tehetségem erejében nem bízván, mindjárt művem kezdetén össze ne rogyjak. Folytattam tovább, az isteni felség és dicső fejedelmünk segítségében és kedvezésében bizakodván, de befejezni két évnél hamarabb nem tudtam. Miért is ne vallanám meg az igazat? Hiszen a tudós Johannes Clajus is bevallja, hogy Német nyelvtanát húsz éven át írta figyelő gonddal, pedig már előtte is nem megvetendő német nyelvtant szerkesztett Albert Oelinger, akinek művét Clajus látta és olvasta, maga sem tagadja. Nekem viszont nem volt egyáltalán senki, akit követhettem vagy kerülhettem volna. Ahány magyar könyvet csak fel tudtam kutatni, valamennyit végiglapoztam; e célra a húsz évvel ezelőtt kiadott szent Bibliát is kétszer olvastam el — elejétől a végéig; e munka során Bibliapéldányom hibáit kijavítottam, és mintegy útközben új kiadásról gondoskodtam, mivel tudtam, hogy hazámban szükség van rá, és hogy nyelvtanunk majdani használói láthassák, miféle forrásokból merítettünk. Módszerként pedig a Móric fejedelemtől, Hessen tartományi grófjától stb. a hesseni iskolák számára előírt Latin nyelvtan Ramus-féle módszerét követtem. Ennek többnyire még a szakkifejezéseit is változatlanul megtartottam, névragozási esetei közül egyiket-másikat áthelyeztem, és egy hetedikkel toldottam meg, amelyet mutativusnak neveztem el; az igék ragozásában a harmadik személyt, amelyet bármely ige tövének tapasztaltam, a héber nyelvtanok szokása szerint első helyre tettem, azután a második és végül az első személyt. A mondattani szabályok közé számos bibliai példát iktattam, hogy ne úgy lássék, mintha a teológia tudományát elfelejtettem volna. De a teológia nem is nagyon különbözik az efféle nyelvtani tudománytól. Tanúként hivatkozom Theodorus Bezára, a kiváló teológusra, aki maga is írt francia nyelvtant, de írt Petrus Ramus is Franciaország királynéjának kedvéért és használatára.

Ha most valaki azt kérdezné tőlem, hogy honnan ered ez a nyelv, vagy mely más nyelvekkel rokon, bevallanám, hogy nem tudom. Látom ugyanis, hogy akik mostanában többnyelvű szótárakat szerkesztenek, és az illető nyelveket eredetük szerint megfelelő osztályokra tagolják, a magyart mindig kérdésesnek hagyják. Annyi bizonyos, hogy nyelvünk az európaiakkal nem rokon, kivéve néhány, Pannóniában talált dolog szláv megjelölését, de nagyrészt azok is elváltoztak. Tudom azonban a legtudatlanabbakkal együtt, hogy Ázsia szkíta vidékein ma is élnek bizonyos népek, amelyek a mi hun nyelvünket használják. A hegyeken túli siculusok vagy székelyek hun betűjegyeit, amelyeket Székely István magyar krónikájában említ, én sohasem láttam, és olyan embert sem ismerek, aki ilyet látott. Kérem hát honfitársaimat, elsősorban az erdélyi székelyeket, hogy ha ilyesmi akadna náluk, azt megjegyzéseikkel egyetemben adják közre, és a magyar nyelv művelését — a szlávok nyomában járva — ne vessék meg. Ezekről Laurentius Benedictus Nudozierinus valahol így ír: ,,kiváltképpen szeretném itt szláv honfitársaimat buzdítani, akik nyelvük művelésével végképp nem törődnek, olyannyira, hogy némelyek — tapasztalatból beszélek némelyekről — azt tartják dicsőségnek, ha nemcsak nem olvasnak cseh könyveket, hanem még könyvtárukban sem tartanak egyet sem. Innen van az, hogy ha ezekről a dolgokról hazai nyelvükön kell tárgyalniuk, kénytelenek félig latinul beszélni. E tanulmány elhanyagolásának egyéb hátrányait nem is fejtegetem." Ezeket írja.

Én pedig örömest bocsátom ezt a művecskémet honfitársaim bírói széke elé, s kérem őket, hogy tévedéseimet javítsák ki, Justinianus eme mondására gondolván: ,,Ki a gondos munkát kijavítja, dicséretesebb az eredeti feltalálójánál." És ha egyet s mást történetesen nem előnytelenül találtam volna, azt hozzájárulásukkal helyeseljék, Cicero ama mondása szerint: ,,Legokosabbnak azt mondják, akinek eszébe jut, amire szüksége van: ehhez legközelebb jár az, aki másnak jó ötleteit hasznosítja. A butaságban fordítva van: kevésbé oktalan az, akinek semmi sem jut az eszébe, mint az, aki helyesli, ami butaság másnak jutott az eszébe." Élj hát jó egészségben, Nyájas Olvasó, és ha valami részben előbbre tudod vinni az efféle tanulmányokat, vidd. És ha úgy tetszik, olvasd el Goropius csatolt vélekedését is a nyelvek számáról.

Borzsák István fordítása