Romániában ez a veszély csak néhány helyet fenyeget, de sajnos nem csak a törcsvári kastélyt és a Bâlea-tavat érte el, hanem Székelyföldet is. Itt ugyan viszonylag kevés a turista, de néhol már így is sikeresen kiszorították az itt élőket, akik a hétvégeken vagy egyszerűen egy-egy napos délutánon szeretnének örülni annak, hogy szép vidéken élnek.

A székelyek tengerének becézett Szent Anna-tó már évek (a fürdés betiltása) óta nem az, ami volt. Régebb, ha kiment az ember, ismerősökkel találkozott – némelyikkel csak ott, de minden nyáron –, kézdivásárhelyi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi és brassói magyarokkal, akik szerelmesei voltak a hűs víznek és áfonyával, málnával kényeztető erdőnek, az esti tábortűz melletti beszélgetésnek, éneklésnek. Ennek a kirándulófajtának a tömegturizmusra is volt ellenszere: korán kellett lemenni a tóhoz, és egészen hátra, ott nyugodtan telt az idő; voltak törzshelyek a part menti fák között, tudni lehetett, hogy ki hol tanyázik, és a vízben is voltak azonosítható, személyhez köthető úszóútvonalak. Most már csak sétálni lehet, azt is pénzért; környékbelieket már alig látni a parton, zömmel távolabbi rendszámú kocsik sorakoznak a parkolóban. A víz sem tiszta, kékes és hívogató már, hanem zöld, taszító, moszatos, zavaros. Az ösvényeket kevesen tapossák, vadulnak el, a pásztorok csodálkozva nézik a hátizsákosokat. Ez a paradicsom bizony elveszett, bár, mint kiderült, nem a tömegek tették tönkre, hanem egy felelőtlen horgász, aki néhány hal betelepítésével felborította a krátertó biológiai egyensúlyát. És ennek még nem találták meg az orvosságát.

Van ugyan két másik tavunk is, és bár egyik sem vetekszik a Csomád csodájával, mindkettő Háromszéken található, Sepsiszentgyörgyről biciklivel is könnyen elérhető távolságban. Ha lenne bicikliút, mert a forgalmas országúton nem kellemes kikapcsolódás a tekerés, hanem rá­adás stressz. Na de nincs is, ahova menni: a közelebb levő, amúgy festői fekvésű Besenyői-tó az igénytelenség mintapéldájává és gyűjtővizévé vált, ahol az érkező kitaposott füvön és pottyantós vécén kívül csak hangoskodó, szemetelő hordákat talál hétvégeken, és ezért még fizetnie is kell, nem is keveset. Válassza a Rétyi-tavat? Ott szerényebb a látvány (a Nyír odébb van), a kommunizmusból ottfelejtett motel is rondítja a képet, de azért kicsit rendezettebb körülmények voltak még tavaly, folyóvizes illemhellyel, árnyékkal, régi, de működő játszótérrel, és aki enni-inni akart, az több lehetőségből választhatott. Az idén azonban oda sem volt érdemes kimenni: nyár elején a gátat erősítették, és nyár végéig nem sikerült annyira visszatornászni a vízszintet, hogy fürödni lehessen. Így azoknak, akik nem klóros vízben akarnak úszni és nem mesterséges parton üldögélni, az idén nemigen kínált semmit Háromszék. Talán jövőre?

Na de biciklizni még lehet, ez az idény jóval hosszabb, mint a strandolási. Csakhogy ez is inkább elméleti lehetőség. Sepsiszentgyörgyön a sugásfürdői út volt a legbiztonságosabb és barátságosabb, a Honvéd-kútig gyermekes családok, sétabringások is szívesen kinyomták, ezt az élvezetet azonban a medveveszély jócskán visszanyírta, alternatíva pedig nincs; a Kilyénig vezető bicikliút ugyan épül, de még nem használható, és a juhnyájak által taposott, gazos rét meg a szemetes folyópart feleannyira sem vonzó, mint az erdő, főleg hőségben. A Rétyi Nyíren kívül (de már ott is van medve) csak a gyér forgalmú, félreeső megyei vagy községi utak jöhetnek számításba, erdő-mező csak az edzettebbeknek (a Nemere útján is vannak ilyen szakaszok). És oda ki is kell jutni valahogy, kerékpárostul.

Ilyen körülmények között az itthoni nyaralás nem éppen örömforrás. Pedig lehetne, sőt, az is kellene hogy legyen.

A Rétyi-tó július elején. Fotó: Demeter J. Ildikó