Tartottam is magam ehhez, elvégre az embernek elvei is vannak, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebbre értékelném, ne adj’ isten, lenézném a lelátókat szorgalmasan látogató polgártársaimat – elvégre nekik is elveik vannak, és én mindenkit tisztelek, akinek célja van az életben, határozottan kijelölt állomásokkal, megkerülhetetlen mérföldkövekkel. Aki viszont csak úgy végiglézengi e világi pályafutását, arról – de ezt inkább hagyjuk, most nem a filozofikus gondolkodás mély bugyraiban bolyongunk, világnézeti kérdésekről meg amúgy se ajánlatos manapság nyilvánosan véleményt kifejteni.

Tehát: azt mondtam magamnak (le is írtam, és ez kötelezne is betartására) anno egy évvel ezelőtt, hogy továbbra sem leszek focidrukker, mert bebizonyosodott, hogy fájdalmas következményekkel jár. Most (gyarló vagyok, beismerem) mégis kimentem a meccsre. Nem Norvégiába, csak ide, a jó öreg sportcsarnokba, ahol szintén régecske nem jártam, legutóbb néhány évvel ezelőtt egy színész–újságírói futballmérkőzésen próbáltam a firkászok kapuját védeni, és mivel azok a fránya csepűrágók jól elpáholtak bennünket, az sem kellemes élményként maradt meg emlékezetemben. Korábbról meg csak koncertfoszlányok bukkannak elő az őszülő hajammal egyenes arányban öregedő memóriámból, Metropol a reménytelen nyolcvanas években, Edda kilencven euforikus tavaszán, talán még mások is, mélyebb nyomot ezek hagytak. Már azokon a koncerteken sem volt nehéz megállapítani, hogy a sportcsarnokot nem a zenei élmény élvezetére találták ki, hiába a nagy hangszórók, a zegzugos szűk tér nem visszaveri, de elnyeli a hangot. Most rezignáltan állapítottam meg, hogy azóta se változott semmi, már ami az akusztikai adottságokat illeti, és csinosítani sem nagyon lehetett a tornászbüszkeségünkről elnevezett Szabó Katit korlátolt lehetőségei miatt, de tisztán tartani lehet, és hogy erről a közönség is gondoskodik, az kimondottan jó löketet adott a szurkoláshoz.

Merthogy itt szurkolni kell, az első perctől világos volt. Nem csupán azért, mert hazai pályán csak egy nyomorúságos döntetlent ért el az oeská, a továbbjutáshoz tehát az idegenbeli győzelem szükségeltetik, és azt még a minimális tapasztalattal rendelkező focirajongó is tudja, hogy ehhez nem elég a pályán izzadó tizenegy, de elengedhetetlenül szükséges a lelátót izzító tizenkettedik is, hanem azért is, mert a meccs kezdete előtt pár perccel a terem már-már a lázadás határán tiltakozott valami ellen, ami láthatóan a kivetítőn futó reklámokkal lehetett összefüggésben. Hamarosan kiderült a forrongás oka: rossz csatornára kapcsolták a nagy méretű tévét, a meccset másik adó közvetíti. Épp akkorra sikerült az átállítás, amikor a bemondók a pályára lépő csapatokat mutatták be, a házigazdák felsorolását langyos taps, a mieinkét hangos ováció fogadta – csupán egyetlen hang tiltakozott a „szepszi” felvonulásakor, az sem a csapat összetétele miatt, hanem az egyik bemondó szepszizése okán. A másik helyesen ejtette a csapat nevét.

Az oeská pályafutása felívelésének korai szakaszában a városi tanács egyik ülésén a csapat anyagi támogatásának kérdése került napirendre. Nem váltott ki különösebb vitát a határozattervezet, azt még a román pártok képviselői is megértették, hogy a városnak dicsőséget hozó klubot segíteni kell, ebbéli meggyőződésüknek hangot is adtak, érveik felsorakoztatása közben többször is megemlítve az együttes nevét. A polgármester már az első szepszizésnél felkapta a fejét, úgy a harmadiknál udvariasan félbeszakította a szónokot, megkérve, tisztelje meg annyira az általa is nagyra értékelt csapatot, hogy helyesen ejti ki nevét. És a szónok kínok közepette bár, de megtette. A minapi focimeccsen az oeská bevonulásakor elhangzó egyetlen hurrogás tehát egyfajta ilyen polgármesteri figyelmeztetés szándékozott lenni, semmiképp sem a csapat elleni merénylet. (Azt csak zárójelben említem meg, hogy nemzetközi mérkőzések előtt a rádió- és tévébemondók megkapják az idegenbeli játékosok neveinek fonetikus átírását – a hazaiakét nem, azokat tudniuk [?] kellene helyesen kiejteni.)

A mérkőzésről mit mondjak? Drámai volt ezúttal is, korán góllal kezdtek a hazaiak, „te gülüszemű bíró, nem látod, hogy kinn volt?”, ordította mellettem valaki, ha a bíró nem látta és a partjelző sem tudott egyértelműen állást foglalni, a kérdést eldöntötte a videóbíró (és nem mellékesen kapusunk konoksága, aki addig nem volt hajlandó kiadni kezéből a labdát, míg igazság nem tétetett). Aztán változó szerencsével alakult a mérkőzés további sorsa, ha az első félidőt nem oly szorongva játssza az oeská, mint mikor nászéjszakára készül a szűz menyasszony, talán másképp alakul a végeredmény. A bemondók kommentárját nem mindig lehetett érteni, a szurkolók bemondását annál inkább, amikor a bíró sárga lapot adott a hazai csapat egyik színes bőrű játékosának, a találékony székely drukker azt ordította: „legközelebb banánt adj neki!” És elhangzott még néhány elméncség, jórészt nyomdafestéket tűrőek, mert hiszen az oeská szurkolói tábora jólneveltségéről híres. A végeredmény ismert, az utolsó száz méteren buktunk el, de végig derekasan küzdöttünk, hajrá, fiúk!

Említettem, tavaly két jóslatot fogalmaztam meg, a másodikról szó esett, az első felidézésére most kerül sor. Tavaly azt írtam, „ha legutóbb a Konferencia Liga második selejtezőjén estünk ki, most meg a harmadikon, számtani haladvány szerint előbb-utóbb döntősök leszünk”. Ez idáig bevált a prófécia, hiszen idén eljutottunk immár a negyedik lépcsőfokig – jövőben azonban jobban megfontolom, a selejtezők melyik szakaszában kapcsolódjak be a szurkolásba: nehogy már én legyek az oeská rossz kabalája.

Borítókép: Szurkolók a sportcsarnokban. Fotó: Vargyasi Levente