1959. szeptember 15-én Marosvásárhelyen tartotta a kommunista hatalom azt a tanévnyitót, amelynek példaadó szerepet szánt az ország valamennyi iskolája számára. Az elítélendő példát hat tanár és öt diák szolgáltatta, valamennyien a csíkszeredai Vegyes Líceum tanárai és utolsó éves diákjai. Ezt már megelőzte a ballagás és kicsengetési tabló betiltása. Utóbbit később „pótolták”, de hiányoznak róla a „bűnös” tanárok és diákok...
Ama tanévnyitón a Kolozsvárról kirendelt katonai ügyész hangsúlyozta kellően elítélő szavakkal a rossz példát. A vádindítványt Fábián Márton belügyi (securitatés) százados (căpitan) vizsgálótiszt nyújtotta be, részletesen leírva benne „bűnös” cselekedeteinket, amelyek rossz irányban befolyásolták a csíkszeredai Vegyes Líceum légkörét, kiemelve valamennyi vádlott szerepét.
A fővádlott („akinek apja is börtönviselt, reakciós személy”) Puskás Attila, miután elfoglalta a természetrajz katedrát (1955-ben), megkezdte romboló tevékenységét. „A nacionalizmus a burzsoázia ideológiai és politikai fegyvere” – vezette fel Fábián a csoport, de mindenekelőtt Puskás Attila bűnét, akinek a nacionalizmus és a sovinizmus terjesztésével sikerült megfertőznie öt verselő diákot is; ők Sántha Imre vezetésével ellenséges tartalmú verseket „szerkesztettek” és terjesztettek. A vádlottakat a tárgyalás előtt sorba állították. Ekkor tudtuk meg a „bűnösség” sorrendjét is. Íme: Puskás Attila (fővádlott), Bereczk Lajos (aligazgató), Lőrinczi János (osztályfőnök), Palczer Károly (osztályfőnök), Kovács Gyula (pótosztályfőnök), Kovács Dénes (a magyar forradalom újságját behozta, olvasásra kölcsönözte). Az öt diák, köztük a verselők: Sántha Imre (verselő), Vorzsák János (verselő), Szőcs László (verselő), Zsók László (a verses füzet átadója), János László (brassói diák).
Természetesen a vizsgáló tiszteknek (többen is voltak) olyan vádakkal kellett kirukkolni, amelyek elég súlyosak voltak a kiszabandó ítéletekhez. (A fővádlott 20 évet, Palczer Károly 15 évet, a többi vádlott 10 év alatti börtönbüntetést kapott.)
A perben minden vádlottnak volt védőügyvédje (nekem Kapcza Imre, kolozsvári jó ismerőse édesapámnak), ám ha ők a legcsekélyebb védő hangot felvették, Macskási bíró azonnal megfenyegette őket. Kedves olvasók, képzeljék el, hogy édesapám (aki az ügyvédem tanácsára nem volt jelen a tárgyalásokon) milyen érzéssel hallotta volna azt a vádat, hogy politikai múltja miatt jutott „ide” a fia...
A tizenegy vádlottból ma már csak négyen élünk, rajtam kívül három egykori diák: Kovács Gyula Székelyudvarhelyen, Vorzsák János Csíkszeredában és Zsók László Sepsiszentgyörgyön.
A csinált vádakkal elítéltek ugyan néhány év után, de jóval a rendszerváltás előtt (1964-ben vagy előbb) kiszabadultak, viszont a kommunizmus éveiben nagyon kellett vigyáznunk, hogy ne kerüljünk vissza. Besúgók állandó „ellenőrzése” alatt éltük életünket. Volt, aki megírta „rendelt” sorsát (jómagam és Palczer Károly), a többi szép csendben élte életét, egy ideig távol az emberi közösségektől; egyikünk egy baráti társaságban azt kérte, hogy ne beszéljenek jelenlétében rendszerellenesen, mert neki jelentenie kell. Gyászos idők voltak... Elmúltak? A bátrabbak megpróbálhatják a hiteles választ.
