Rendhagyó volt az idei sepsiszentgyörgyi pulzArt fesztivál záró irodalmi eseménye, Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című regényének bemutatóját ugyanis egy, a regényből készült performatív színházi előadás kísérte, melyet a Tamási Áron Színház előcsarnokából nyíló Pálffy Teremben láthattak az érdeklődők Oproiu Nicolette marosvásárhelyi fiatal színésznő előadásában. A szerzőt és az előadót György Evelin irodalmár faggatta az előadás után.
A Csendsötét című rövid produkció egyetemi vizsgaelőadásként készült, és ennél nem is akar több lenni – nem próbálja a teljes regény keresztmetszetét adni, még csak arra sem törekszik, hogy az elmesélt, felidézett események kerek, egész történetté álljanak össze. Inkább csak felvillant gondolatokat, érzéseket a regénnyel, a fiatalok életével vagy inkább a mindenkori emberi lét általános kérdéseivel kapcsolatosan. Teszi ezt komolyan, elmélyülten és játékosan, ugyanakkor egy kis bizonytalansággal, mely általában jellemző az ilyenfajta improvizatív színházi megnyilvánulásokra. Egy ígéretes fiatal színésznőt láttunk, aki meggyőzően mutatta be előttünk eszköztárának különböző elemeit, erősségeit, de ennél sokkal több azért nem derült ki ebből a produkcióból.
Az előadás után Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója mutatta be a szerzőt és előadót a közönségnek, izgalmasnak nevezve az általuk képviselt művészeti területek találkozását, mely az idei pulzArt főtémájához, a „mikró”-hoz – mikroközösségek bemutatásához, mikrovilágok felfedezéséhez – is tökéletesen passzol. Mint mondta, mindnyájunknak vannak olyan „beláthatatlan tájaink” és „csendsötétjeink”, amilyenekről Kiss Tibor Noé regénye és az előadás szól.
György Evelin elöljáróban felvázolta a regény cselekményét, mely négy ember belső vívódásairól szól. Megismerhetjük belőle az apát, egy ötvenes történelemtanárt és a lányát, aki egy szerencsétlen autóbaleset nyomán kómában fekszik, valamint egy testvérpárt: az introvertált, különös gondolkodású Zsófit és öccsét, akinek története által a mai fiatalság nihilista életébe nyúlt betekintést a szerző.
Kiss Tibor Noé bevallása szerint arról a térségünkben tapasztalt jelenségről próbált regényt írni, hogy az emberek általában jót akarnak, de ez valahogyan mégsem sikerül nekik, „ezért inkább a vádaskodás és az együttműködés hiánya jellemző az életünkre”. Négy teljesen különböző ember sorsán, élethelyzetein keresztül próbálta megrajzolni társadalmunk keresztmetszetét, a folyamatos küszködést, reményt, de a kilátástalanságot is, a történet vége ugyanis tragédiába torkollik. Ez a regény volt eddigi munkái közül az áttörés, amikor olyan formában, nyelvezetben kezdte el használni mindazt, amit az élete során átélt, hogy az már konkrétan nem köthető a saját élettörténetéhez, nem lehet ráismerni a szerzőre a megjelenített szereplőkben.
Oproiu Nicolette színésznő először a regénnyel való találkozásáról mesélt, mely bevallása szerint intenzív, személyes és magával ragadó volt, majd a munkafolyamatról, a karakterrel való találkozásáról, a zenés részek összeállításáról is megosztott néhány információt, hangsúlyozva, hogy ez a produkció nagyon helyspecifikus előadásként készült, mely több szinten játszódik, és nagyon sokat hozzáad az otthoni mozgástér, amely a sepsiszentgyörgyi helyszínen sajnos egészen átalakult, leszűkült.
Szó volt még a szerző és előadás találkozásáról, a szöveg tűzijáték-szerűségéről és egyben letisztultságáról, a ritmusról, ami az író fejében lüktet a regény írása közben, továbbá a szöveg muzikalitásáról, a didaktikusság csapdájának elkerüléséről, a performatív színház lehetőségeiről és az irodalom tétjéről vagy tétjeiről a mai világban. Végezetül a jelenlévők kérdéseire is válaszoltak a meghívottak, mely kérdések a művészet befogadói szempontjaira, az előadásban látható civil megnyilvánulásokra vonatkoztak, valamint a sok nézőpontra meg stílusrétegre, ami rengeteg szabadságot adott az előadónak.
