Olvasónk, jó barátunk, Sütő István rövid levében hívta fel figyelmünket a Vargyas felett, a Hagymásban található megyekapu mostoha állapotára. Mint írja, Kökösből menekítették „még a komcsi időben”, aztán a már néhai Ilkei Ferenc polgármester újíttatta meg, a most zajló útjavítás viszont igen megviselte a jelképet. Sőt, az sincs kizárva, meg is rongálták: a megye szó első betűje hiányzik, hiába kereste, nem lelte a helyszínen, valószínűleg elvitték. „Utána kéne nézni a pontos történetének, s nyilvános ígéretet kiszedni az illetékesektől, hogy felújítják, megóvják” – fogalmazott a vargyasi bútorfestő. Mi csak annyit tehetünk hozzá: hátha így is lesz!
A történet ismerős. Sajnos, annak legjobb tudója, Sylvester Lajos kollégánk már jó ideje nincs köztünk, de a kapu „menekítéséről” írt egyik cikkét, melyben dióhéjban szól az esetről, nem kell sokat keresgélnünk a Háromszék archívumában. Aztán rábukkanunk még egyre, amelyben bővebben idézi fel a közel fél évszázaddal ezelőtt megtörténteket, végezetül azt is megleljük, amelyet alulírott jegyzett közel tíz esztendeje. Nem csak a történet kerekedik ki belőlük, de kis ízelítő jut abból is, milyen világ járt erre még nem is olyan rég.
„(…) Ez az érem egyik oldala. A másik a kökösi emlékjelrombolások szégyenletes és szomorú ténye. Előbb a Kárpátok Géniuszának neje húzta ki a cinkust a kökösi megyehatárt jelző székely kapura, s ő adta ki a parancsot a lakájlelkű adjutánsának, a Gheorghe Pană nevű KB-titkárnak, hogy tüntesse el azt a kaput onnét, mert itt nem csak székelyek élnek. Ezzel nemcsak a kökösi székely kapu – egyébként egy kis méretű gyalogkapu – tűnt el, hanem dugába dőlt az a helyi szinten már jóváhagyott terv is, hogy a Rika felől a megyébe érkezőt kopjafás határjelek fogadják. Máthé János Ilonka udvarán már ott száradtak a hatalmas cserefarönkök, amelyekből a kopjafákat készítette volna. Ojtoznál neki sem fogtak a kőtömbös megyebejárat megalkotásának, s Sepsibükszádon sem az ugyancsak kőfaragásos emlékjel felállításának” – írta 2008. február végén megjelent Székelyföld-táblák című írásában egykori főmunkatársunk.
Bő fél év múlva, november végén a XVI. Erdővidéki Közművelődési Napok után Vargyas, Erdővidék gyöngyszeme címet viselő cikkében ismét tollhegyre tűzi a történetet Sylvester Lajos. „(…) Az esti fellépés előtt, három-négy évtizeddel korábbi személyes emlékeimet elevenítendő, széltében-hosszában bejártam a falut, majd a végre jó minőségű aszfaltúton felkanyarogtam a Rika erdejéig, egészen a megyehatárig, ahová a déli, kökösi megyebejárat székely kapuját eldugva, de mégis a nyilvánosság előtt hagyva valamikor felmenekítették. Ehhez a kapuhoz engem személyes emlékek is kötnek. Akkori elképzeléseink szerint a megyebejáratokhoz ihletforrásként a táj jellegére is utaló térplasztikai alkotásokat kell elhelyeznünk. Ezek közül a kökösi székely kapu készült el. Állt is a lábán mindaddig, amíg a CO2-ből – a vegyész nagydoktor olvasata szerint „codoi”-ból –doktoráló Elena leghűségesebb adjutánsára, Pană központi bizottsági titkárra rá nem szólt, hogy mit keres ott a székely kapu, itt nem csak székelyek élnek. A kapunak pusztulnia kellett. És a vargyasiakra jellemző módon, megyei jóakarók segítségével felmenekítették a Rikára. Ott, a valóságos erdőrengetegek, kőhegyek között s akkor szinte járhatatlan út mellett otthonosan és jól érezte a kapu magát. Most a megyehatárjelző, korhadó zsindelyű kapu előtt döntöttem el, hogy erről a vargyasi gyöngyszemről is szólok este, mert a történetnek szimbolikus töltete, üzenete is van. Végül is az erdővidéki falvak lakosságának erkölcsi gyöngyözéséhez tartozik az is, hogy történetük során maguknak is rejtőzködniük kellett, sok-sok alkalomkor az erdők-hegyek takarásában, barlangok óvó sötétjében éltek, és másokat is bújtattak, ha kellett.”
A kapu zsindelyének korhadozása még hosszú ideig eltartott, mert az előző cikkre szinte pontosan hat évre jelent meg Rovásírásos tábla Vargyasra című írásunk. Ilkei Ferenc úgy nyilatkozott akkor, gondoskodni kívánnak a megyehatáron felállított székely kapuról: szerkezetével nincs baj, a galambdúcos tetejét viszont le kell szerelni, alaposan át kell vizsgálni, a zsindelyeket cserélni kell, pótolni egy hónaljkötést és néhány borító-díszítő deszkát.
Sütő István levele azt mondatja, ismét oda kell figyelni a kapura. Mert nem csak egy egyszerűségében is szép gyalogkapuról van szó: megmaradásunk, dacosságunk jelképe is az.
