Amikor a billentyűk elé ültem, sok minden kavargott bennem. A zavaros világunk, a tényleg az utolsó ukrán utolsó csepp véréig tervezett háború, hisz micsoda üzlet addig való fenntartása, micsoda piac, micsoda lehetőség a világ nagyhatalmi szájíz szerinti átszabására! Hogy közben belepusztulnak százezrek, milliók, kit érdekel? Nyilván azokat sem, akik végignézik, amint megszűnik egy ország, és százezrek hagyják el szülőföldjüket, hazájukat, s még örülhetnek is, hogy élve távozhatnak kényszernyugalomra parancsolt zordon hadak sorfala között, megúszván egy újabb negyvennapos Musza Dagh-ot. De eszembe jutnak feleségem magát s engem is megdöbbentő szavai: „Te apa! Olyan kevés van már hátra az életünkből!”

Ilyenkor megáll kicsit a levegő, aztán az (n+1)x feltörő revelációként újra felismerése annak, hogy semmi gáz, hisz „Jézusomnak szívén megpihenni jó” lesz majd, és addig mosolyogni kell, örülni kell, és keresni mindig azt a sokszor oly picinyke, de mindig felkutatható napi jót, ami nélkül sem Auschwitzból, sem Szibériából nem lehetett volna élve hazajönni.

Közben persze az embernek jár az agya, kattognak a kerekek, s olyasmik is eszébe jutnak, hogy hol nyugodna szépen, ha eljön annak is a rendelt ideje. Magam is méláztam ezen minap, s arra jutottam, hogy tán majd háromfelé kellene osztódnom akkoron. Mert ha egyszer majd teljesül bakancslistám első helyezett célja, akkor Szentföldre eljutván, ott hagynék magamból kicsit. Békésen meg már harmincnégy éve élek, ami már egy mai átlagos magyar férfi emberöltő fele tájéka. Ergo, „itt is van helyem”. Ám a kis maradék, bár egy kis kaparéknyi „vakarú”, annak bizony haza kell jutnia Sepsiszentgyörgyre. Ahol még élnek ismerős arcok, akikre nézve elcsodálkozom, de megvénültek, aztán a tükörbe belenézve elszégyellem magam, s jót mosolygok csöppnyi eszemen. Ismerős arcok. „Bárhol élsz is a nagyvilágban, / Ne áltasd magad, csak ott vagy szabad. / Az igazi rabság a hontalanság / Hát nem kérdezem, miért jössz velem / Persze hogy nem kérdezem / Mert nekünk ott van az otthonunk, / Ahol gyermekként játszottunk / Apánk az ajtóban állt, anyánk étellel várt / Ahol ébren is álmodtunk.”

A haza ország, népközösség, amelyhez tartozunk, ahol otthon érezzük magunk. Haza a szülőföld is, és az ember felnőtté, éretté válási környezete is. Ahol született, ahol él, ahová tartozónak érzi magát, az mind haza. Ezért mondom rég, s ismétlem ezerszer is: pár nap, s itthonról ismét hazamegyek. Úgy holtak napja felé. És ismét azért is, mert e témáról már 2008-ban írtam. De hát a haza örök szerelem és örök múzsa is.

Borítókép: Albert Levente