Falatozott a család, ilyenkor a cigaretta, a politika is hátrább szorult, együtt a könyvekkel. Örök, de soha meg nem tanult leckéje lett ez Démeno­tarnak. Azért ettek késő délután, mert nem volt biztos, hogy lesz világítás a vonaton (miként nem számított ritkaságnak az elzárhatatlan fűtés sem a nyári kánikulában, szerencsére az ablakok nyithatóak voltak), hát ne érje felkészületlenül őket az éjszaka, amikor hajnali kettőkor át kell szállniuk egy másik vonatra, ahogy szülei nevezték, a fapadosra, már a szótól kikerekedett Demi szeme, mert el sem tudta képzelni, milyen lehet; „régi”, mondta az apja, „nagyon régi, még az én gyerekkoromból való, amikor jártam Vásárhelyre az iskolába, ezek a mocskok azóta sem javítottak rajta bár egy ecsethúzásnyit sem”. „Még annál is öregebb, és még mindig működik”, emelte fel mutatóujját az irodalomtanár, aki annyi történelmet olvasott össze, hogy akár azt is oktathatott volna, igaz, akkor tüstént főbe lövik, annyi Trianon, Ferenc Jóska, kuruc érzet lobogott benne; „de még működik”, ismételte, és közel hajolt a sógorához, úgy mondta, hogy ezeket a szerelvényeket még a magyar világban készítették, ha alaposabban megnézi az ember, látni is rajtuk a Szent Koronát ábrázoló címer helyét. Deminek fogalma sem volt arról, miért kell mindezt ilyen titokzatosan közölni az apjával, hiszen annak bólogatásából látta, tudja ő is, s ahogy cigarettára gyújtott és kifújta a füstöt, abból még ő is rájött: köp az egész rendszerre, arra a rendszerre, amely mint valami hitvány medve ágaskodott mindenki mögött, amely miatt az óvodában nem énekelhette, hogy „szép magyar Erdély­országból”, hanem „szép Nagyromániából-t” kellett, de ő talán akkor lázadt először, és mégis az eredeti verziót énekelte, lett is belőle kalamajka, amit sikerült néhány vég vászonnal elsimítani, de még a homokozóban sem énekelhette, hogy „hej țurai și Pista”, mert anyja kíméletlenül pofon csapta, melléje rá is kiáltott, hogy így akarja az apját a Duna-csatornához küldeni, amiből szintén nem sokat értett meg, de többé nem énekelte, mert Nagymiki úgy jött haza a csatornától, hogy alig lehetett ráismerni, csak azért engedték haza a csont és bőr férfit, mert hepatitiszes lett; ha nem is sajátította el a gyomor és könyv viszonyának örök leckéjét, azt már örökre megtanulta, hogy a rendszer veszélyes valami, amely mindig mindenki mögött ott ágaskodik, bizonyos esetben beteljesül, máskor csak fenyegetés marad, de így is, úgy is jelen van.
Marosvásárhelyre közel kétórás késéssel értek. Démenotar homályosan érzékelte, ahogy leszálltak az akkorra zsúfolásig telt szerelvényről, foglaltak helyet a némileg büdös váróteremben, mert odakint augusztus ellenére hideg volt a pirkadat; pokrócot kapott, s amikor felébredt, már a fapadoson voltak, idegen emberek társaságában, akik közül számosan kéttenyérnyi széles övet viseltek, ruhájukból furcsa szag áradt, mintha megromlott túró lett volna a zsebükben. „Ezek bácsok, fiam”, mondta az apja, amikor a fia kérdezősködni kezdett. „Juhászok”, egészítette ki, látván Démenotar értetlen arcát, és a csomagtartókra mutatott, melyek tömve voltak különféle puttonyokkal. „Orda, sajt, túró”, sorolta az apa olyan arckifejezéssel, mintha gyerekkorából halászta volna ki a puttonyokat (némelyik még csöpögött is), s maga tette volna a helyükre. „El is feledtem, hogy ma vásár lesz”, folytatta. Fia ledobta magáról a takarót, a hideget egyik pillanatról a másikra váltotta fel a hőség.
Lassan vánszorgott a szerelvény, néhol ágak csapódtak be a nyitott ablakokon. „Ott a Maros”, mutatta az apja, s Démenotar alig hitte, hogy az a folyó, amely a tegnap este még hosszú, acélszerkezetű hidak alatt hömpölygött tova, most csupán akkora, hogy különösebb erőfeszítés nélkül átugorhatná. Anyja szendvicset nyomott a kezébe, jóízűen falatozott. Az utolsó falatokat nyelte le, amikor fiatal koldus lépett a vagonba. Jókedvű volt, szegényes, de tiszta ruhát viselt, románul beszélt. Az utasok már csak azért is nyomtak valamit a markába, mert a vakoknak szóló jelzés hiányában is pontosan megmondta, milyen bankjegyet, érmét kapott. Egyszer sem tévesztette el. Démenotar apja huszonöt lejt nyomott a markába, a koldus egyenesre simította a bankjegyet, gondosan végigtapogatta, majd kinyújtotta a kezét: „sunteți un domn”, mondta, „cu asta am și terminat pentru azi, pot să cumpăr mâncare pentru copii”. Erős tájszólással beszélt, a gyermek nem is értett többet belőle; elborzadva nézte a lehunyt szemhéjakat, melyek mögül tisztán kivehetően hiányoztak a szemgolyók. Eddig egyetlen kéregetővel hozta össze a sors, Bolond Rudival, aki nem is számított kéregetőnek, annyira megszokta a város lakossága, meg aztán napszámot is vállalt. Valójában a koldulást szigorúan büntette a törvény, börtönnel, ki nem mondottan kényszermunkával a Duna-csatornánál vagy valami más rossz hírű ipartelepen; Rudit megtűrték, tudták róla, hogy nyughatatlan természete miatt képtelen megtartani bármilyen munkahelyet, ráadásul árvákat nevel, teljesen önzetlenül. Hogy a vak koldus a vonaton tevékenykedett, az azt jelentette, lefizette a kalauzt. Ez a koldus – más. De más itt minden, a levegőben rejtőzik valamiféle édeskés szag, az erdő illata nem annyira erős, a beszéd is más: lágyabbak a szavak, elnyújtottak a hangok, már-már nyafogósnak tűnnek, az emberek is lassabban mozognak, csöndesebbek, elégedettebbek, igen, és ez a másság nyugtalansággal töltötte el, melyen az sem segített, hogy érkezéskor az a nagynéni várta őket az állomáson, akit egyszerűen imádott. De imádta minden gyermek a családból, mert a gyermektelen nagynéni valahogy képes volt minden vitát elsimítani úgy, hogy mindenki elégedett legyen, olyan nyugalmat sugárzott magából, ami már-már idegesítő volt egy neurotikus embernek, képes volt magához csalogatni minden gyereket, és minden gyerek egy második anyát érzett ki belőle, és nem kellett ehhez édesség, nyalánkság, csupán egy megfoghatatlan, már-már archaikus jelenlét, és ez a jelenlét majdnem maradéktalanul kitöltötte a nagy­anyja hiányát, akit nem ismert, nem is ismerhetett, mert születése előtt halt meg. „Ott voltál a temetésén”, mondta az anyja, amikor nagyanyjáról érdeklődött, „igaz, a hasamban, öt hónapos magzat voltál”. „Télen halt meg”, folytatta az anya, „egy este rosszul lett a tanya udvarán, akkora volt a hó, hogy órákba telt, amíg megtalálták”. Démenotar nem igazán fogta fel a kezdetet és a véget, mindeddig halottat, de még súlyos beteget sem látott, nem tudta elképzelni a magzati létet sem, ám az anyja hangjából kihallott egyfajta rosszallást, ami alaposan meglepte.