Vetró András (Temesvár, 1948. október 14.) hetvenötödik életévében az életművét összegző kiállítások sorozata mellett megvalósításra váró új tervek szöknek szárba, az újragondolás áldott állapotában intenzíven tágítja a határt az alkotói én és a világ között.
Az 1973-ban a ma Nagy Mózes Főgimnázium névre hallgató iskola elődjében működő rajztagozatra Vetró-Bodoni Zsuzsa grafikatanárként és Vetró András szobrásztanárként érkezett városunkba, Kézdivásárhelyre. Az adott kor értelmiségi embere minden kihallgatási és lehallgatási félelme ellenére, mégis cselekvő emberként állt a katedrára, hiszen érezte és tudta, hogy a kulturális identitás építése a legerősebb fegyver az elhallgattatás ellen. E sorok írója nem volt a rajztagozat diákja, de kortársai és diákjai rajztermet életre keltő narrációi által tudja, hogy ott a Kosztándi és a Vetró házaspár idején nagyon igényes vizuális nevelés és kulturált világszemlélet formálása zajlott. A tanárok közül mindenki más volt, és nem tagadta meg senki a saját temperamentumát és küldetéstudatát. Talán kellettek is a nagy ellentétek, hogy intenzív ráhatást és impulzusokat mérjenek diákjaik formálódó gondolkodására.
Vetró András a megállított idő feszült várakozásával avatta be diákjait az alkotás folyamatába. A kisdiákot a ráhangolódás pillanatában alkotótársként fogadta, és nagyon intenzív figyelemmel megajándékozva bírta cselekvésre. Felfüggesztette a tanár többlettudását, és felfokozott, nagy várakozással leste, hogy mi alakul ki a formálható anyagból, mi az, amit a bontakozó gyermeki lélek a tudat mélyéről felszínre hoz. Az alkotás mély érzelmekkel átszőtt intenzív állapotának átélését tette lehetővé. Az esetlenséget úgy korrigálta, hogy az újrakezdés intelmeként foganjon meg a növendékben. Számára a tanári pályára sose volt megélhetési kötelezettség, hanem az alkotó kísérletező terepe, a diákokkal alkotott szent szövetség. A belőle áradó intenzív figyelem meghozta gyümölcsét, mert évtizedek múlva is a Tanár úr esztétikai mérlegén ítélik meg, hogy mi az ízléses és mi a kommersz.
De hogyan hatott a Vetró-életműre a tanári szerep? Talán felerősített egy közvetítő szándékot, egy gyakori interpretációs készenlétet a világ történéseire? Nem hagyta az elefátcsonttoronyba bezárkózni? Állandó visszajelzések elfogadására késztette? Gondolom, igen, mert volt diákjai, gyerekei és a Mestert kereső fiatalok most is ott vannak a Vigadó mögötti műtermében, lesik és figyelik Vetró András mozdulatokkal ötvözött szavait. Viszi őket magával egy intenzív együtt gondolkodásba.
Gyerekek iránti nyitottsága a művész alkotás előtti felfokozott várakozásának hasonlóságát mutatja. A szellemi társként elfogadott gyerek kinyílik, érzelmi labirintusából kivezető utat talál és a fény felé tör.
A születésnapi köszöntő a művészt szólítja meg. Vetró András eddigi életművének felvázolása előtt létrafokokat kell lépnünk, hiszen látjuk, hogy a tanári pályaképhez egy kulturális nagykövet figyelmes nyitottsága társul. Azon értelmiségi emberé, aki több pillérre helyezi életét. Soha lekicsinylő véleményt a székelyföldi ember regionális mentalitására nem mond. Ha kritikával él, mindig a felelősséggel felruházott emberek cselekedeteire kérdez rá, és mindig cselekvésre képes tetterőre sarkall. Kézdivásárhely és Kolozsvár párhuzama végigkíséri életét. Beérett nagy művészként gyakran állít ki az erdélyi művészet fellegvárában, a kolozsvári Bánffy-patotában. Ő, aki Erdély nagyjait – mint édesapja, Vetró Artúr műtermében és baráti közegében látta – folyamatosan idézi, az élők emlékezetében tartja és plakettjeivel megerősíti. Ahogy Kós Károly a Varju nemzetség című regényében írja: „töri maga előtt az utat”.
És ha már a többpillérűséget emeltük ki az eddigiekben, fontos nyomatékosítani: Vetró életművében mindig szimbiózisként van jelen a művészet újító avantgárd jellege és az örökség felidézése. A történelmet formáló nagyjaink nála mindig intenzív élethelyzetben jelennek meg. A járulékos elemek nem viszik el a szobrokat és plaketteket egy feloldó elbeszélésbe, hanem hőseit a dráma tetterős döntéshelyzetében mutatja meg. Vetró a tekintetek ábrázolásának nagy mestere is.
Kiállítóterekben egymás mellett több plakett a nézés felfokozott keresztmetszeteit hozza létre. Így a tér dinamikája feszült és éber állapotba hozza a nézőt. Nincs menekvés az állásfoglalás elől. Az „itt élned vagy halnod kell” (Vörösmarty) felszólítással ér tetten Rodin Calais-i polgárok szobra figuráinak újragondolása.
Vetró András alkotói énje az állandó elrugaszkodásban kísérli meg a végtelent. Ez is drámai élethelyzet, hiszen Ikarosza beletenyerel a Napba, de pereg bennünk a zuhanás következő fázisa. Megéri? A civil ember komfortérzete talán azt mondja, nem, de „aki alkot, visszafelé nem tud lépni” (Szilágyi Domokos). Vetró András műveinek attitűdje a küzdés maga. Ikaroszában küzd a fiú az apai felettes énnel, Prométheusza küzd a feladatát túlértékelő keselyűpár fegyelmével, és Don Quijote figurája küzd az álmai elveszítése ellen.
Vetró András a kiemelt jelképeit különböző élethelyzetekben és más erőviszonyok ábrázolása érdekében hozza működésbe. Don Quijote hajdan gigantikus küzdelemmel szállt harcba az időt jelölő szélmalommal, ahol az örök nő Dulcineaként gyakran provokatív jelenléttel inspirálta a harcaiban tántoríthatatlan ént.
Sancho Panza is a maga mögöttes, de helyét tudó szerepkörben követte urát. Így vágy és ráció, a felentes én és az ösztön-én egy jól rendezett szimmetria tengelyén kapott helyet. Jobbról balra haladt a kalandvágy. Vetró-Bodoni Zsuzsa halála után Don Quijote útja tétovább, hiszen a Múzsa a fenti szférába, elérhetetlen távolságba emelkedett fel. Gyakran a bús lovag labirintusból emelkedik ki, hogy a Pegazus hátán felfelé ívelő nő után kapaszkodjon, vagy a várként kövesült szélmalom falából bontja ki a balladából ismert befalazott asszonyt. De ha a falat kövek szorítása tartja egybe, mire megy a szétesett kőhalom? A nőt, metaforaként, a negatív forma üres hiányával is szólítja, hogy foglalja el a középpont szerepét, de az újrarajzolás és mintázás jelzi, hogy az érzéki testtel szemben most már a lelki test került előtérbe. Velázquez szomorú bohócának felidézése is összeköti a művész házaspár életét és alkotásait. Vetró-Bodoni Zsuzsa ekhós szekéren utazó bohóca Vetró András nagy mutatványos bohócának testvére, míg felesége képén egy rezignált magatartásba nemesült mosollyal búcsúzik, addig a szobrász rajzán öniróniára kapható játékban kínálja fel teherbírását.
Anyaság-szobrainak variációval a beteljesedés és felszámolódás élethelyzeteit hívja létre. Hiszen csak annak van vesztenivalója, aki ismerte a gazdagságot. Csak annak van fájdalma, aki megélte a boldogságot. Csak az búcsúzik, aki valakivel szorosan összetartozott.
Vetró András szobrászművész generációk tanára és az erdélyi képzőművészet nagy mestere. Állandó kételyek, szent lázadások örökös uraként töri maga előtt az utat, amelyen bátran járhatunk. Gratulálunk az Erdélyi Közművelődési Egyesület elnökétől átvett életműdíjához, amelyet a Bánffy-palotában bemutatott kiállítása megnyitóján adtak át.
Hetvenötödik születésnapja alkalmával kívánunk Neki töretlen egészséget, alkotókedvet és sok hű barátot!
Deák Ferenc Loránd
