Új színésznő szerződött a Tamási Áron Színházhoz az idei évadtól. Göllner Boróka marosvásárhelyi, az ottani művészeti líceum első drámaosztályába járt, majd a színművészeti egyetemet is Marosvásárhelyen végezte, idén államvizsgázott. Még keresi a helyét az új közösségben, ahová becsöppent, és Sepsiszentgyörgy is idegen számára, de bízik benne, hogy előbb-utóbb otthonra talál ebben a városban. Munkájában szereti a változatosságot, és nagy családra vágyik.
– Miért lettél színésznő?
– Sajnos, nincs ezzel kapcsolatosan semmilyen érdekes történetem. Így alakult. Színi körre jártam, aztán drámaosztályban végeztem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. Egyre többet foglalkoztam ezzel, mással pedig egyre kevesebbet, egyre jobban leszűkítettem azt a kört, amelyben mozoghattam, mígnem nyilvánvalóvá vált, hogy a színművészeti egyetemre kell felvételiznem. Rengeteget tágította a látókörömet a színház, lehetőséget adott kipróbálni különböző élethelyzeteket, de azért mégiscsak erre az egyetlen dologra összpontosult minden figyelmem. Az igazság az, néha kicsit sajnálom, hogy annyi éven keresztül gyakorlatilag semmi mással nem foglalkoztam, csak a színházzal, bármennyire is változatos ez a tevékenység.
– Mi az, ami tetszik neked a színészi munkában?
– Talán azért szeretem, mert rengeteg szabadságot ad. Olyan széles spektrumon mozog, hogy szinte bármit kipróbálhatok. Bármilyen lehetek, bármit érezhetek és tehetek a szereplők által, akiket megformálok. Vagyis tele van játékossággal, és nem lehet megunni. Olyan, mintha dolgoznék, néha fizikailag is elfáradok, de a következő szerep már egészen más. Szerintem sokban különbözik az átlagos munkahelyektől, ahol éveken át ugyanazt végzi az ember. A kollégák persze ugyanazok, de a rendező mindig más, így az utasítások is folyamatosan változnak.
– Érettségi után azonnal bejutottál a marosvásárhelyi színire. Mesélj az egyetemi éveidről!
– Tizenegyen kezdtünk, nyolcan végeztünk, a többiek lemorzsolódtak az öt év során. Gáspárik Attila és Gecse Ramóna voltak az osztályvezetőink. Valószínűleg mindenki ezt mondja a saját osztályáról, de mi tényleg nagyon jó csapat voltunk. Jól kiegészítettük egymást, és ez a tanárainkról is elmondható. Ramival nagyon sokat improvizáltunk, a drámákat – például a Rómeó és Júliát vagy a Sirályt – megpróbáltuk magunkra formálni. Gáspinál szent volt a szerző, a teljes szöveget próbáltuk színpadra állítani. Abban az évben, amikor elkezdtem az egyetemet, Bocsárdi Lászlónak is indult rendezői osztálya, és nagyon jót tett nekünk, hogy sokat dolgozhattunk a rendezői szakos hallgatókkal. Azt hiszem, ennek is köszönhetem, hogy Sepsiszentgyörgyre kerültem, Bocsárdi ugyanis többször látott dolgozni a diákjaival.
– Mindenki el tudott helyezkedni az egyetem után?
– Az osztálytársaim nagy része, pontosabban négyen a marosvásárhelyi színháznál maradtak, én Sepsiszentgyörgyre szerződtem, pedig marosvásárhelyi vagyok. A többiek egyelőre szabadúszók maradtak.
– Milyen érzés hivatásos színésznőnek lenni?
– Csak most kezdem felfogni, hogy milyen hamar eltelt az öt év, és a többi is, az egész eddigi életem. Egyetem alatt azt hittem, már beérkeztem a felnőttek világába, de most, hogy itt vagyok egyedül, minden olyan nagynak, ismeretlennek tűnik. Eddig is előfordult, hogy nem a szüleimmel éltem, de a megszokott környezetemben, városomban voltam, ami biztonságot adott...
– Ezt úgy kell érteni, hogy itt nem érzed magad biztonságban?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy még keresem a helyem. Nagyon szeretek közösségben létezni, dolgozni, talán ezért is szeretem a színházat. És azt hiszem, azért tud jól működni a Tamási Áron Színház, mert itt közösségben gondolkoznak. Az az igazság, hogy én az elején állandóan hazakészültem, csupán úgy tekintettem a sepsiszentgyörgyi színházra, mint a munkahelyemre. Aztán rájöttem, hogy amíg így állok hozzá, mindenből ki fogok maradni, és nem tudom megszokni itt. Eldöntöttem tehát, hogy mindenben részt veszek, mindent kipróbálok, amit csak adhat ez a város.
– Marosvásárhely után milyennek tűnik Sepsiszentgyörgy?
– Nagyon tetszik benne, hogy le van zárva a főtere az autóforgalomtól. Azt hiszem, azokban a városokban, amelyeknek van ilyen lezárt terük, sokkal inkább közösséggé formálódnak az emberek. Valahogy könnyebb egymásra találni az ilyen sétálóutcákon. A színházi büfé is jó hely, ez az állandó találkozóhely. Én ráadásul itt is lakom a színház udvarán, csupán néhány lépés választ el a színpadtól és a büfétől is, ami hosszú távon biztosan nem tesz jót. Fontos lenne időnként kiszakadni ebből a körből.
– Csak idén végeztél, de voltak már „rendes” színházi munkáid is, játszottál a marosvásárhelyi Nemzetiben és Székelyudvarhelyen is. Mesélnél ezekről a szerepekről?
– Az egyetemi szerepeim mellett a Piros fű című előadásban, majd a Meggyeskertben kaptam az első fontosabb feladatokat a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban Fehér Balázs Benő és Dobrovszki Dóra rendezőktől. A vásárhelyi társulatban otthonosan mozogtam, nem voltak idegenek számomra a színészek, hisz gyermekkorom óta ismertem őket a színpadról. A harmadik komolyabb felkérést idén kaptam: Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjában játszom a Kislány szerepét. Anca Bradu rendezte az előadást a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban. Jó élmény volt Anca Braduval dolgozni, és az is, hogy részt vehettem egy számomra addig nagyjából idegen társulat életében. Olyan volt, mint egy felkészítő erre a mostani helyzetre, az idegen környezetbe való beilleszkedésre. Az első szentgyörgyi szerepem Mathilde Hansen a Bocsárdi László által rendezett Iráni konferencia című előadásban. Nem nagy szerep, de én jól érzem magam benne, mert kifejezetten foglalkoztatnak az előadásban felvetett kérdések.
– Melyek a közeli-távoli céljaid, milyen álmokat szeretnél valóra váltani?
– Nagyon családcentrikus vagyok, ezért az egyik legnagyobb álmom az, hogy egyszer nagy családom legyen. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ma-holnap, sürgősen férjhez szeretnék menni, hisz egyelőre itt van nekem a színház, sok jó ember vesz körül, várom a további feladatokat. De ha távoli célt kell mondanom, mégiscsak ez jut eszembe...
– Mi a hobbid? Mit szoktál még csinálni a színház mellett?
– Korábban egy csomó mindennel foglalkoztam, például túráztam vagy falat másztam zárt térben, biztonságos körülmények között. De az egyetem alatt olyan kevés szabad időm maradt, hogy leszoktam ezekről. Ha néha volt egy szabadnapom, olyankor általában begubóztam, senkit sem akartam látni. Jó lenne újra kipróbálni a mászást, de ha jól tudom, Sepsiszentgyörgyön nincs ilyen benti falmászó hely. Komolyabban sakkoztam is egy időben, de az is abbamaradt.
– Annyira sok volt a munka az egyetemen?
– Gyakorlatilag semmi szabad időnk nem volt. Az osztályvezető tanárainkkal készültünk a rendes félévi vizsgákra, ezenkívül évente volt két-három szerepünk a rendezői szakos diákok vizsgáiban, és a színházban is kaptam szerepeket, amelyeknek örültem, de ezek rengeteg munkával jártak. Próbáltam az egyetemen is, a színházban is, otthon pedig tanultam a szövegeket... Ezt persze nem panaszként mondom, valójában örültem ennek a rengeteg tanulási lehetőségnek, csak nem jutott időm másra.
– Van-e szerepálmod vagy olyan rendező, akivel szívesen dolgoznál?
– Azt hiszem, Puck az egyik szerepálmom Shakespeare Szentivánéji álom című drámájából. Ezzel az androgün karakterrel az iskolában is, majd az egyetemen is volt szerencsém találkozni, de egyszer nagyon szívesen megformálnám a színházban is. Vannak rendezők, akikkel szívesen dolgoznék együtt, de igazából nincs olyan, hogy Ő. Minden rendezővel próbálom megtalálni a közös célt, azt hiszem, ez a legfontosabb.
– Mi az, amit még nem mondtál el magadról, de fontosnak gondolod?
– Nem nagyon szeretek magamról mesélni. Ilyenkor az ember hajlamos jobbnak bemutatni magát, mint amilyen valójában... Inkább maradjunk annyiban, hogy idővel majd kiderül a sepsiszentgyörgyiek számára, hogy milyen is vagyok valójában.
