Kezdetben vala a közös ős. Aztán mi leszálltunk a fáról, majom pajtásék ott inkább biztonságban érezték magukat. Majd véglegesen felágaskodtunk. Ők egyaránt ugyanarra használták kezüket, lábukat. Később megszólítottuk a szomszéd barlang lakóját. Még később elvettük asszonyát, és megöltük. Nem sokkal később egy eltévedt villám jóvoltából meg is süthettük — nemcsak a vadat, hanem a szomszédot is. Így lett ízletesebb.
Teltek az évezredek, évszázezredek, mi tovább tökéletesedtünk, kinevezve magunkat a mindenható közvetlen földi képviselőjének. Gyengült a távollátásunk, a tűz rokonait immár tömegpusztításra használtuk, a beszédkészséget visszavetette a mutogatás — és a szomszéd barlanglakó asszonyát többet nem sütöttük meg vacsorára.
Kirakatok
Előttem illeg-billeg a lány. Fölöttébb csinos és kívánatos. Miniszoknyáját — megérezve rátapadó tekintetemet — lennebb huzigálja, de az csak az eredeti, popsi alatti helyére kívánkozik vissza. Mindeközben egyfolytában nemes körvonalát és alig-ruháját szemléli az elmaradó kirakatokban. Egyet-egyet húz a blúzán is.
Nem értem. Ha zavarja saját öltözéke, miért viseli?
Talán mégis értem: értem...
