Körös-körül fogta a gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiúval, kinek Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökerezik ebben a földben! — mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól, sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a szíve Árpádé volt, a teste csenevész.

— Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem edzésére — mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát. Erősebbnek, ifjabbnak, mint valaha.

Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket kapott észak-nyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen.

— Adok — mondta Árpád —, ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind a kettőnek.

Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őket a dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő ennek fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén.

— Mit üzent Moimir? — kérdezte Árpád, s ijesztő ráncokba verődött homloka. — Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek?

— Megértettük — felelt a követ. — A mi urunk azzal is megelégszik, ha Szvatopluk hatalmát megtöritek, s békében élhet tőle nagy Morvaországban.

— Ez már értelmes beszéd — kottyant belé Kusid.

Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem előtt, s mondá, amint következik:

— Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e?

— Beszélj, fiam, Kusid.

— A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos ember, s szépen kitakarodik az országból.

Árpád elmosolyodott.

— Tudom, mit akarsz mondani, Kusid, az én elmémben is megfordult ez. Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára, s vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia. Azért küldi, hogy ülj rá, s hagyd itt népeddel Attila földjét szép szerén. Majd meghalljuk viszont üzenetjét, s aszerint cselekszünk.

Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a küzsdég Botond mondott ellent.

— Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos nyerget. Bárdot az ebadtának!

— Csendesülj, ját — csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa lesz ez, meglásd.

— De jó legyen! — fenyegetőzött Botond, kicsit megjuhászkodva —, mert különben összeveszünk, ját!

— Mi-e, ját? Mi nem, soha!

Botond legyintett a kezével.

— Eb, aki veled összevesz, ját!

Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos nyerge csak úgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak, ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jöttment nép megy hozzá követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna bal partjára, s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy kicsit elszontyolodott.

— Sokan vannak — mondta Botondnak.

— Mondhatom, ugye, hogy bárdot neki, nem lovat.

— Most már mindegy, benne vagyunk, ját.

— Fenékig, ját.

Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy csontos férfi volt Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében bizakodó gőg.

— Nem mutat gyáva embert — súgta Kusid, megpillantván egy jó hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben ült. Messzire kiterpesztette lábát, s kétfelől két szolga verte le arcáról az alkalmatlankodó legyet.

— Ne is legyen gyáva, ha jót akar — fenyegetőzött Botond. — Gyávával ki vereködik?

Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat. Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kísérték a hatalmas úrhoz.

Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak, Szvatopluk gőgösen szól hozzájuk:

— Ki népei vagytok, mit kerestek?

Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt Szvatopluknak:

— A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk.

— Magyarok vagytok! — ordított Szvatopluk, s felugrott helyéből. — Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak?

— Azok vagyunk.

— Azok, azok — tódította Botond.

— S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek?

— Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a bolgárt, megöltük Zalánt.

— S most engem akartok megölni, ugyebár?

S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától.

— Nem akarunk megölni, de sőt: javadat akarjuk. Íme, a mi fejedelmünk küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a nyerge. Fogadd jó szívvel.

Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott.

— Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Ugye szolgálatomba szegődik?

A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott.

— Igen — folytatta nyugodtan Kusid —, a lovat is, a nyerget is, a féket is ajándékba küldte, hogy illendőképpen, a nagy Szvatopluk fiához méltón hagyhasd el Attila földjét.

— Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! — ordított Szvatopluk magánkívül.

— Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra, s hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával.

— Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe!

Mondotta Kusid:

— Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink.

De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől, torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás.

Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé kötötték, s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat. Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most megfogadják a parancsát, s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a vízből. A féket a fűbe dobták — no ott könnyen megtalálják, amint ők eltávolodtak. De szó, ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt, s merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén, tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen vágtatás közben is.

— Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda!

Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a nyerget, s kimászott vele a Duna partjára.

Botond egész lelkéből felkacagott.

— No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda nép ez!

— Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig aranyon. Szvatoplukot magát legelébb.

— Bárdot neki! — mordult fel Botond. — Hadd el, arany!

Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehívta a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek.

Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult az arca, s kardot rántva kiáltá: elég! Ne többet! Fúvassatok kürtöt!

De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta az is, mi történt az ajándékkal.

— A Dunába dobatta a nyerget? — kérdezte Árpád lehiggadva. — Jó. Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád!

— Oda, oda! — rikkantott Botond. — Hej, fújjátok a kürtöt!

Ím, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod?

Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni, s vinni a hírt Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! Szaladj!

De a Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szálott a porfelleg előre, előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja, biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből. De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot, amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld. Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tíz helyett verekedik egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel nagyobb, mint a magyar sereg!

— Haj, magyar, haj!

Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg, s esze nélkül vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből, s Szvatopluk lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül — örökre lemerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a partra, s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék, hátán a gyémántos nyereg.

— Itt vagyok, édes gazdám! — ezt nyeríti a fejedelemnek.

— Mienk Attila földje, magyarok! — zendül meg Árpád szava, végig zeng a magyar seregen, s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen!

Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik, s úgy hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki két kezét, szeme könnybe lábad. De nem törli le könnyét. Hadd szárassza meg arcán az áldott nap fénye.

Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli.

Megszerezte népének Attila földjét.