A blokkosodás valós kockázat

Bárhogyan csoportosítjuk az 1990 után érvényben lévő világrend, illetve ezzel összefüggésben a meghatározó globalizációs modell válságtüneteit és azok okait, ez nem változtat azon a tényen, hogy a modell mára válságba került. Politikai instabilitást szült a nyugati államokban, és megerősítette a nyugati világ keleti kihívóit, elsősorban Kínát. (…) Az eljövendő világrendnek még nincsenek szilárd keretei. Jelen sorok írásakor, 2023-ban még az átalakulás kellős közepén vagyunk, ezért nincs is mód arra, hogy pontos leírással szolgáljunk az előttünk álló évtizedek világrendjéről. Elméleti oldalról azonban már körvonalazódnak lehetséges forgatókönyvek arra nézve, hogy mit hoz a jövő. (...) Egyre inkább úgy tűnik, hogy a világ működésére eddig jellemző nyugati dominancia a jelenlegi formájában nem fenntartható. Az előttünk álló világot leginkább a fragmentáltság jellemzi majd, valamint bekövetkezhet, hogy a nyugati modell veszít vonzerejéből, a Nyugat kihívói pedig önállóbban, egyenesen bátrabban képviselik majd saját érdekeiket. Kihívók akadnak szép számban. A közbeszédben is felkapott Nyugat–Kelet (USA–Kína) szembenálláson túl a globális Észak (mint a fejlett világ) és a globális Dél (mint a fejletlen világ) szembenállásával is számolnunk kell. Mindezen folyamatokat együttesen értékeli Ian Bremmer – hangzatosan – geopolitikai recesszióként.

Összegezve a fentieket, két dolog bizonyos: a világgazdaság központja keletre tolódik, s ennek következtében elsősorban Kína nemzetközi politikai jelentősége felértékelődik. Emellett természetesen az USA továbbra is kulcsfontosságú szereplője lesz a globális rendnek. Vannak ezenkívül kevésbé egzakt, de várhatóan folytatódó trendek is. A fejlődő országokban egyre népesebb középosztály jelenik majd meg, míg a nyugati középosztály – jellemzően demográfiai okokból – globális értelemben veszíteni fog jelentőségéből. Mindez azért fontos elemzési szempont, mert a középosztályok adják egy társadalom legnagyobb, már politikailag tudatos csoportját. Az ő érdekeik képviseletét kell saját államaiknak ellátniuk a globális térben. Emellett – feltehetőleg – folytatódik az éghajlatváltozás, s a vele járó válságjelenségek (például a migráció), valamint a technológiai újítások is eddig nem látott kihívások elé állítják az államokat. A kérdés már csak az, hogy ezekre az új kihívásokra milyen modellben találunk megoldást. A szakirodalom szerint alapvetően öt forgatókönyv jöhet szóba:

1. Unipoláris világrend a régi hegemónnal. E forgatókönyv szerint a 2010-es, 2020-as évek nehézségei átmenetinek bizonyulnak majd, és a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, továbbra is hegemón szerepben marad. Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy a Nyugatnak ugyanakkora „versenyelőnye” lenne a feltörekvő hatalmakkal szemben, mint az 1990-es években volt. Az Egyesült Államok hegemón státuszának esetleges megtartása részben az ország jelentős katonai fölényének tudható be. Sokatmondó adat, hogy az amerikai védelmi költségvetés mérete ma is nagyobb, mint az őt a globális rangsorban követő kilenc ország – Kína, India, az Egyesült Királyság, Oroszország, Franciaország, Németország, Szaúd-Arábia, Japán és Dél-Korea – védelmi költségvetése együttesen.

Amennyiben ez a forgatókönyv valósul meg, abban az esetben az Egyesült Államok továbbra is olyan globális vezetőként viselkedne, amely hajlandó és képes is meghatározni a nemzetközi politika játékszabályait, betartatni őket, illetve ennek mentén koalíciókat mozgósítani a rend fenntartására. Ezzel többé-kevésbé azonos formában maradna fenn a jelenlegi, szabályokon alapuló nemzetközi rend. Egy ilyen szcenárióban az USA arra törekedne, hogy enyhítse politikai, gazdasági, kereskedelmi és katonai függőségét a főbb kihívóitól – legyen az Kína vagy Oroszország –, ezért a decoupling (a kapcsolatok szétválasztása – szerk. megj.) stratégiáját választaná.

2. Unipolaritás új hegemónnal. A második forgatókönyv szintén egy unipoláris világrendet képzel el, de ebben immár nem az Egyesült Államok, illetve a Nyugat, hanem Kína töltené be a vezető szerepet. Ez inkább elméleti lehetőség, és nem valószínű kimenet középtávon, több okból sem.

Egyfelől Kína egyes kulcsfontosságú területeken, köztük a katonai erőben még mindig jelentős lemaradásban van az Egyesült Államokhoz képest. Másrészt Peking részéről sem látszik egy grandiózus terv a világhatalom megragadására, vagy akár arra, hogy mostantól ő szolgáltassa a „globális közjavakat” (például a dolláralapú pénzügyi rendszer felváltása saját valutával vagy a nemzetközi szervezetek reformja). Ezzel együtt vannak olyan kínai törekvések, amelyek a nagyhatalmiság erősödésének irányába hatnak. Ezek közül is kiemelkedik az Egy övezet, egy út kezdeményezés (angol nevén Belt and Road Initiative, BRI), amely a pénzügyek, a kereskedelem, a humán és szakpolitikai harmonizáció és főként nagyszabású infrastruktúra-projekteken keresztül segíti Peking erőkivetítését. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy a BRI lényegében egy ernyőprojekt viszonylag korlátozott állami felügyelettel.

Egy ilyen forgatókönyvet leginkább Kína drámai gazdasági fejlődése igazolhat. A kínai külpolitika az utóbbi években asszertívebbé vált, kiváltképp a szűkebb délkelet-ázsiai régióban. De ez még korántsem jelenti azt, hogy az ország hegemón szerepre törne. Kína mindeközben a fejlődő világ érdekeinek éllovasaként igyekszik beállítani magát. Egy unipoláris kínai világrend megvalósulása kapcsán kulcskérdés, hogy ebben milyen szerepet játszana a Nyugattól mindinkább izolált Oroszország. Az orosz–kínai partnerség a jelen állapotában rendkívül aszimmetrikus, de Pekingnek égető szüksége van az orosz természeti erőforrásokra: szénhidrogénekre, nemesfémekre vagy akár termőföldre.

3. Bipolaritás. A harmadik forgatókönyv szerint az új világrendet az Egyesült Államok és Kína rivalizálása határozza meg. Az új hidegháború elmélete alapján Washington és Peking égisze alatt két eltérő világkép, ideológia és államszervezési modell feszül egymásnak. Egyes elemzők szerint – a történelmi párhuzamokból kiindulva – szinte elkerülhetetlen egy ilyen típusú szembenállás a két szuperhatalom között.

Ezzel lényegében két fő tömb, szövetségi rendszer alakulna ki. Tektonikus szakadást jelentene, hogy az eddig többé-kevésbé globalizált gazdaság helyett – egyebek mellett – két különböző kereskedelmi szabályrendszer, két domináns valuta, két világháló és stratégia lenne érvényben. Napjaink globális gazdaságának komplex összefonódásai és a hosszú ellátási láncok miatt a szakértők túlnyomó része viszont egyetért abban, hogy annyira zárt gazdasági tömbök nem tudnak a 21. században kialakulni, mint a hidegháború alatt. Ez a fajta bezárkózás és teljes elkülönülés vélelmezhetően csak a stratégiai fontosságú technológiák (például mesterséges intelligencia, védelmi innovációk, űrkutatás, telekommunikáció, mikrocsipgyártás) terén tudna megvalósulni. A világ többi országa egy ilyen helyzetben vagy besorolódik valamelyik blokkba (tevőlegesen vagy hallgatólagosan), vagy – a hidegháborús „el nem kötelezett országok mozgalmához” hasonlóan – különutas politikát folytat. Egy merev bipoláris rendszerben a gazdasági, politikai és kulturális transzferek a tömbök vezető államain keresztül irányulnak, ami versenyhátrányt jelentene a kisebb államok számára.

4. Multipolaritás. A negyedik forgatókönyvben nem emelkedik ki egy vagy két domináns (világ)hatalom. Egy multipoláris világrendben a nagyhatalmak (Egyesült Államok, Kína) mellett a középhatalmak és a regionális hatalmak is fontos szerepet játszanak. Ezzel a globalizáció tulajdonképpen regionalizálódik, és saját befolyási övezetek alakulhatnak ki. Ez azonban a geopolitikai törésvonalak kiéleződéséhez, a regionális katonai konfliktusok számának növekedéséhez vezethet.

Fontos megjegyezni, hogy önmagában a multipolaritás definíciója is kultúrafüggő, példának okáért erősen eltérő kép él a fogalomról az orosz és a kínai diskurzusban. A szakirodalom alapján az Egyesült Államokon és Kínán kívül ilyen pólust képezhet az Európai Unió, Oroszország, Brazília vagy India. Emellett Japánt, Iránt, a Dél-afrikai Köztársaságot és Törökországot szokták középhatalmi tényezőként megemlíteni. Az EU önálló hatalmi tényezőként való megjelenését azonban rengeteg kérdés övezi jelenleg (önálló hadsereg, stratégiai autonómia).

5. Káosz a nemzetközi rendben. Az ötödik, egyben utolsó főbb forgatókönyv szerint a nemzetközi rend a káosz irányába tart. Erre viszonylag kicsi az esély: a helyzet semelyik államnak vagy intézménynek nem kedvez, így mindenki az elkerülésében érdekelt. Ebben a hobbesi világképben nincs olyan erős állam (vagy államszövetség), amely képes lenne a nemzetközi színtér rendszerezésére és akarata kikényszerítésére. Az államok által hagyott űrt a multilaterális fórumok (például az ENSZ) sem tudnák betölteni. Ezzel sokkal kiszámíthatatlanabbá válna a globális politika.

Van tehát öt forgatókönyvünk. Hogy melyik valósul meg, abban a szükségszerűség mellett esetlegességek is szerepet játszanak. A popkultúrában is népszerűvé vált multiverzum-elmélet szerint nem egyetlen univerzum, hanem több, egyenesen végtelen számú univerzum létezik. A világ minden kontingens ténye megtörténik valamelyik univerzumban, s mivel a kontingenciák tárháza végtelen, végtelen az univerzumok száma is. Ezért van az, hogy az egyik univerzumban Peter Parker, a másikban Miles Morales húzza magára Pókember álruháját. Szerencsére nekünk könnyebb dolgunk van. Nem végtelen számú univerzum, csak öt forgatókönyv esetlegességeit kell megvizsgálnunk, hogy megállapítsuk, milyen világrendre számíthatunk.