Az érintett óvónőknek egyszerre kell két-három korosztálynyi ovisnak, a tanítóknak több osztályba tartozó kisdiáknak, a tanároknak 10–14 éves kamaszoknak átadni tudást, oktatni, nevelni, fegyelmezni, gyakran a szülők helyett is szülőnek lenni, meghallgatni, tanácsot adni, szeretni. Pedagógusnak kell lenni éppúgy, mint a nagy létszámú önálló osztályokban, felzárkóztatni, vizsgára készíteni, teljesítményt elérni, versenyképességre törekedni. Gyermekként, diákként pedig arra kell számítani, az ötven percből talán jut néhány perc a tanító odafigyeléséből a pár évvel kisebbek után a nagyobbakra is, serdülőként ki lehet játszani a tanári figyelem megosztottságát, és míg egy másik osztályhoz tartozó tanulóknak magyaráz, szabad a pálya, lehet telefonozni. Ilyen körülmények között tanít Erdélyben legalább nyolcszáz tanító (a szórvánnyal együtt) magyar tannyelvű elemi osztályokban, ebből száznyolcan Háromszéken – a gimnáziumokban ellenben ez szinte követhetetlen, mert gyakran két-három falu között ingáznak a tanárok, ugyanaz a pedagógus több iskolában tanít, legtöbbjük ugyan­ilyen összevont osztályokban.

Tanév közben ritkán esik szó ezekről az osztályokról, leginkább a beiskolázási terv és a pedagógusok évi versenyvizsgája utáni katedraelosztás alkalmával kerülnek előtérbe, pedig akkor is jó lenne foglalkozni az egyre több települést érintő jelenséggel, amikor a nyolcadikosok gyenge záróvizsga- és felvételi eredményei miatt elmarasztalják a falusi iskolákat.

Vélik, az új oktatási törvény nemrég megjelent új módszertana a vizsgára készülő nyolcadikosoknak kedvez azáltal, hogy kötelezően önálló osztályban kell tanítani őket akkor is, ha egy-két gyermekről van szó. De kérdés: vajon ez a megoldás? Az a néhány jelenlegi hetedikes, aki egy adott iskolában előkészítőtől végig összevont osztályban tanult, eleve hátrányos helyzetben volt/van a városi iskolák diákjaival szemben, s bár nyolcadikban nagyobb figyelmet fog kapni, ha csak öten-hatan lesznek egy osztályban, netán egyedül kell megbirkóznia a feladattal – ilyen eset is van –, felmerül a kérdés, hol van az osztályközösség, nem szorong-e a diák amiatt, mert arra gondol, elvárják tőle, egy év alatt érje utol azokat, akik számára a több korosztály együtt típusú oktatás ismeretlen? Az érem másik oldala, hogy az új rendelkezések életbe ültetése többletkiadást és plusz pedagógusi állásokat igényel. Ennek rendezésére nemigen lehet számítani, tapasztalat szerint a törvényhozást ez nem igazán érdekli, mindenki oldja meg, ahogy tudja.

Ha egy olyan kis megyében, mint Háromszék jelenleg az elemi osztályok negyede és a gimnáziumiak közel ötöde összevont rendszerben működik, vélhetően országosan több ezer ilyen van. Nem könnyű tehát a kérdés rendezése. Ilyen körülmények között nem csökkenthető a teljesítménykülönbség a falusi és városi iskolák között, de enyhíthető lenne, ha a tananyag tartalmilag közelebb állna a megtapasztalt valósághoz, a számonkérésnél pedig a készségek és képességek terén kellene bizonyítaniuk a diákoknak. Mert az oktatás legfontosabb szerepe az lenne, hogy eligazítsák a diákokat, fiatalokat, hogy azon a területen szerezzenek tudást, tapasztalatot, amiben a legjobbak, amihez leginkább értenek és kedvük van hozzá. Ha ezt az ideális állapotot nem is érhetjük el, törekedni kell rá, nem pedig látszatmegoldásokkal eltussolni égető problémákat.

Ezek közé tartozik a falusi oktatás kérdése is, amely több elemzést és odafigyelést érdemelne.

Borítókép: Albert Levente