Egyre többször említi, hogy nehezen tudja elképzelni a társaitól való elválást, akik közt jó barátokra is talált. Jó esetben ezeket mindenki átéli, és ilyenkor valahogy az elmúlt évek macerái is megszépülnek. Mert valljuk be, nem a legrózsásabb kedvvel pattantunk ki minden reggel az ágyból és indultunk hangos énekszóval az iskolába. De nem csak a társairól beszél egyre-másra, a tanárait is gyakrabban emlegeti, mint eddig. Nem véletlenül, hiszen akár egy életre meghatározóak tudnak lenni a tanárainkkal megélt évek. Mindenféle élményekkel persze, mert sajnos nem csak remek, igazán elhivatott pedagógusokkal találjuk mindig szembe magunk.

Nekem is vannak nagyszerű és kevésbé kellemes emlékeim. Diákként, szülőként egyaránt. Anyaként egy másik városban megélt legrosszabb pillanataimat nagyobbik lányom osztályfőnökének köszönhetem. Mint szinte minden osztályközösségben, az övékben is akadt nehezebben kezelhető, a sorba nem könnyen beállítható diák. Ez esetben kettő is. Az osztályfőnök nem tudott mihez kezdeni velük, mindkét gyerek „ügyében” szülői értekezletre citált be minket, mintha tőlünk várta volna a megoldást. Nem véletlenül nevezem ügynek, mivel az egyik alkalommal a diákokat is behívta, és a végére úgy elszabadult a pokol, hogy az egész már egy boszorkányper hangulatát idézte. Ritkán szégyelltem magam annyira, mint akkor. Abban a másfél órában a gyerekek jelesre vizsgáztak a hozzáállásukkal, a szégyenérzet a felnőttségünk nem akármilyen „példamutatása” miatt volt. Nem mellesleg ez a gyerek azóta egyetemet végzett és egy hazai tévéadó megbecsült munkatársa. A másik inkriminált diák országos rajzversenyen elért helyezésének köszönhetően vizsga nélkül iratkozhatott be az egyetemre. Ma Budapesten él, és remek képzőművészként nem csak alkot, tanít is. Az igaz, hogy az elkövetkező éveiket egy másik, nagyszerű osztályfőnök, kiváló tanár kezei alatt élhették meg. Ennyit röviden a nehezen kezelhető diákokról és a nem minden esetben megértő nyitottsággal, türelemmel, hozzáértéssel megáldott pedagógusokról.

Sokan vagyunk sokfélék, ez már így igaz. De hadd emlékezzem végre, most már diákként, igazi hálával a jó dolgokra. Arra, hogy a matematikát miként szerettette meg velem, aki semmit sem értett addig az egészből, drága Matekovics Hajni. És hosszasan mesélhetnék Dancs „Tátá” zeneóráiról és iskolán kívüli, generációk zenei ízlését meghatározó foglalkozásairól. Vagy arról, hogy Krausz Ildikó tornatanár osztályfőnököm hogyan tanította meg nekem végre a ládabukfencet és bakugrást, reggel hét és nyolc között türelemmel, kitartóan elmagyarázva, hogy mitől nem kell félnem. Soha többé nem szorongtam tornaórán. Vagy Demes Gabi néni életre meghatározó magyar- és a Kónya Ádi bácsi földrajzóráiról, közös kirándulásainkról. Salamon Sanyi bácsi délutáni drámatörténeti foglalkozásairól, és arról, hogy Balló Árpád milyen megértő elnézéssel (a szó legszorosabb értelmében) tűrte, hogy fizikaóráin filológia szakos, végzős diákokként a pad alatt Márquezt, Ajtmatovot olvassunk. És mivel akár még sorolhatnám, azt jelenti, hogy a rossz élmények elenyészőbbek voltak és nem is túl jelentősek. Vagy az idő azokat is megszépítette.

A gyermekem még el sem ballagott, de máris nosztalgiázik. Hál’ istennek többnyire jó emlékekkel teszi, az elkerülhetetlen kis macerák pedig feledhetőek. Megható, ahogyan ezek a fiatalok az utolsó métereken próbálják minél intenzívebben megélni a hátralévő idő perceit, mindennel, ami ezzel együtt jár. Még az utolsó viták, összezörrenések is talán más megvilágításban zajlanak. Izgatott zsizsegésben készülnek lezárni, majd elkezdeni valamit. Kívánok nekik minden elképzelhető jót! A tanáraiknak pedig, köszönettel, további, biztosan nem könnyű, de annál izgalmasabb, tartalmas éveket! És nem utolsósorban azt is, hogy hálával, szeretettel emlékezzenek rájuk a diákjaik! Mert milyen fontos évek ezek!

Borítókép: Ballagás a Székely Mikó Kollégiumban. Albert Levente felvétele