Két ízben is lehetőséget adtam magamnak, hogy keressem és lehetőleg meg is találjam az érdemleges dolgokat a Balfácánt vacsorára című előadásban, s nem árulok el nagy titkot, ha kimondom: ez most nem úgy jött össze, ahogyan kellett volna. Helyzetbeli komikumok, fantasztikus díszlet, irigylésre méltó bútordarabok, melyeket bárki szívesen elfogadna a saját nappalijában... Szóval, ismételten mindennek meg van adva a módja. Elvégre az a fontos, hogy minden olyan legyen, MINTHA az életet utánozná, s ha megfűszerezzük néhány poénnal, akkor még a siker is garantáltabb. De valóban ez a fontos? Azt hiszem, valahol valaki nagyon félreértette Sztanyiszlavszkij gondolatait...
Értem én, hogy Francis Veber a mai francia vígjáték sikerembere. Sőt, azt is elfogadom, hogy Mircea Cornişteanu craiovai vendégrendező segítségére volt szükség ahhoz, hogy a sepsiszentgyörgyi nézők igényeit kielégíthessük. Azonban valahogy képtelen vagyok belenyugodni abba, hogy ennek a sok sikernek, vendégeskedésnek és fölösleges költekezésnek a végeredménye messzemenően alulmaradt a Színház színvonalától. Hiszen van különbség előadás és Előadás között. És ez a különbség szemmel látható.
Lassan négy éve, hogy rendszeresen nyomon követem a Tamási Áron Színház repertoárját. Itt voltam, amikor még a Bocsárdi által rendezett Othello képes volt arra, hogy lagymatag poénok és elfuserált rendezés nélkül olyan élményben részesítsen engem, a nézőt, amely nem csupán egy esti kikapcsolódást eredményezett, hanem sokkal-sokkal többet ennél. Nem beszélve az Ilja prófétáról, az Antigonéról, a Médeáról, a Háromszék Táncegyüttes és a T. A. Színház által közösen bemutatott Vérnászról, esetleg a ma is megtekinthető Csodáról — hogy csak párat említsek a hajdani fontos Alkotások közül. És ezek az előadások képesek voltak arra, hogy valamit képviseljenek, el tudták érni, hogy mind a mai napig emlékezetesek maradjanak, s valami olyannal ajándékozzák meg a nézőt, ami valóban több a szórakoztatásnál. Valami mélyebb, emberségesebb, őszintébb üzenetet közvetítettek. S íme újra a kérdés: miért nem képesek a mai előadások elérni ugyanezt? Miért elégedik meg a néző ennyivel? S miért engedjük meg, hogy egy nehezen felépített színházkultúrát pár évad alatt a földig tiporjanak?
Tévedés ne essék. Nem vádolok, csak kérdezek. S ha sikerülne elérni, hogy az alkotók és a nézők is ugyanígy kérdéseket tegyenek fel, akkor... Akkor talán ismét lenne esély arra, hogy ne a balfácánhoz hasonló, ezerszer elsütött poénokat láthassunk a világot jelentő deszkákon. Ennél még az is jobb volt, amikor a színészek a tanító nénit és tanító bácsit képviselték a színpadon. És neveltek, és neveltek... Mert ha legalább valamilyen nevelési szándékot lehetne felfedezni ennél az előadásnál is. Ha legalább annak a szándékát éreznénk, hogy valóban alkotni akar a rendező. Ha legalább megpróbálnánk egyetlenegyszer nem a pénz körül forogni. Ha legalább... Nem tudom, hány „ha" létezik. Csupán az biztos, hogy „a színháznak egy adott kor lázmérőjének kellene lennie". S úgy gondolom, elég magas lázzal fetrengünk a jelenben ahhoz, hogy végre orvosolni kelljen a problémát.
Azt hiszem, hiába adok még egy esélyt egy-egy előadásnak... Balfácán ide, balfácán oda, itt már nem csupán erről az előadásról van szó. Mostanában már valami nagyobb probléma jelentkezik, amellyel talán nem is mernek szembenézni az önmagukat alkotóknak nevezők. S talán pontosan innen is indul a baj, hiszen a néző ahhoz alkalmazkodik, amit lát. Ezért azt hiszem, ideje lenne minden színházzal foglalkozó embernek újra átgondolnia Bocsárdi hajdani mondatát: „A színháznak nem szabad kompromisszumot kötnie." Hiszen valóban nem szabad.
Máthé Kincső
