A diákoknak több mint ötven választható tantárgyból van lehetőségük kiválasztani azt, amelyik leginkább megfelel személyiségüknek, továbbtanulási elképzeléseiknek. Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy idáig azért dicsértem a Mikest, hogy megbocsátható legyen a negatívumokkal való szembesítés. Erről szó sincs. Nem hiszek abban, hogy bárki is komolyan venne, vagy hatással lehetnék a kialakult helyzetre, de ennek a cikknek a megírása árulkodik naivitásomról, hogy talán mégis...

A történet gyökerei olyan mélyre nyúlnak vissza, minden annyira összefügg, hogy nem tudom, hol kezdjem. Lássuk az előzményeket: kis- és nagykorú diákok cigarettáznak az iskolában, az új tanügyi törvény értelmében a büfében csak ,,egészséges" ételeket lehet vásárolni, a lógások száma nő, olyan belső törvények születnek a problémák megoldására, amelyek hatékonyságában még azok sem hisznek, akik megszavazzák őket. Az iskola területén cigarettázni tilos! Ez egyaránt vonatkozik a tanárokra és diákokra. Következtetés: kijelölt cigarettázóhely hiányában sem a reggel nyolctól kettőig tanuló diákok, sem a példát mutató tanárok, sem a tanintézmény személyzete nem cigarettázik. Ez egy vicc: a vécéből, az egyes tanári szobákból vagy a takarítók szolgálati szobájából hömpölygő füst bizonyítja. Mondhatnánk: ki hol éri. A probléma nem új, a hatékony megoldás megtalálása mégis túl nagy feladatnak tűnik. Felelősnek érzem magam azért, ami az iskolában történik, de az, hogy én kérjem számon diáktársaimon, miközben a tanárok figyelmen kívül hagyják a kihágásokat — talán kissé nagy kérés. Mikor bemegyek a folyosó végén található lánymosdóba, és úgy érzem magam, mintha egy kocsma levegőjét szívnám, felháborodom, mert tehetetlennek érzem magam. Egy tíz pontot érő kérdés: ki a felelős azért, hogy már hat-hetedikes diákok is cigarettáznak az iskolában? Mindenki vonja le magának a következtetést.

Néhányan a diákok közül a felelősségre vonástól félve betartják a szabályt, és az iskola területén kívül találnak számukra megfelelő cigizőhelyet. Ehhez azonban ki kell lépniük az iskolából. Újabb kihágás. Az ő példájukhoz hasonlóan naponta sok-sok diák elhagyja a tanintézményt különböző elfogadható és nem elfogadható magyarázattal. Jönnek-mennek. Vagy csak mennek, és aztán nem jönnek. Ez meglátszik a hiányzások számán is. Nincs más hátra, tenni kell valamit: csak kilépővel hagyjuk el az iskolát. Új kapuzár: automatikus a se ki, se be elv érvényesítésére! Két szolgálatos diák, akik a hatalmat képviselik, segítik a rend betartását, számon kérik a meglógni igyekvő fiatalságot. Az újabb és újabb betartatlan szabályok egymást követik, s közben az az érzésem, hogy az egész rendszer elcsúszik. Megfeledkezünk arról, hogy mindennek az alapja a nevelés, az, hogy a tanárnak tekintélye legyen a diákok előtt, olyan erkölcsi fölénnyel bírjon, amellyel szemben tehetetlen a diák. Hogy fel se merüljön, hogy a tanuló elkóvályogjon a tanóráról még akkor sem, ha a kapu tárva-nyitva áll, és akkor se gyújtson rá, ha erre egy pedagógus felhatalmazást ad. Nem arra gondolok, hogy félelemben kell tartani a diákot, hanem arra, hogy az iskolának a tanításról és a nevelésről kell szólnia, az életre való felkészülésről. S ha erre gondolok, valami olyasmit látok magam előtt, amit csak néhány idősebb tanár sugároz: nem csupán egy embert, aki kicsivel többet ért a számokhoz, a domborzathoz vagy a vegyületekhez, hanem azt, hogy feladatuknak érzik a munkát, amit vállaltak, hogy viszonyulnak a világhoz, amelyben élnek, és ezt emberi magatartásukkal a környezetük iránti felelősségvállalással tovább is adják. Lassan mindenki belefáradna a nevelésbe.

A következő történet az, amely egyenes úton vezetett az előbbi következtetés levonására. Mint szolgálatos tanuló, őrzöm a kaput és iskolám becsületét. Hideg van kicsit, aztán meg nem túl izgalmas: ezért felhúzódunk — én és szolgálatos kolléganőm — a fűtőtestre, lábainkat kényelembe helyezzük a szolgálati asztalkán. Pillanatkép: kekszes tasakok, szendvicses szalvéta, sáros cipőtalp, fülhallgatóban kellemes zene, kezünkben jó kis olvasnivaló. Szó se róla, a kultúráról nem feledkezünk meg, elvégre mikeses diákok vagyunk, mellünkön kitűző: SZOLGÁLATOS TANULÓ.

Ellentmondásos elhelyezkedésem miatt zavartnak éreztem magam, hogy egyes tanáraim, még a szigorúbbak is, úgy mentek el mellettünk, mintha ez egy természetes állapot lenne. Elgondolkodtató: lehet, hogy velem meg a kolléganővel van a baj, mert elkezdtük lesni, hogy mikor jön már egy tanár, aki valamilyen hajlandóságot mutat pofátlanságunk kiigazítására. Három eset létezik: rendjén való a viselkedésünk, nem tűnt fel senkinek, senkinek sem volt kedve megszólítani. Melyik lehet a három közül a helyes válasz? Lehet, hogy az idősebbek belefáradtak a nevelésbe, a fiatalok meg már nem is tudják, mire vállalkoznak, amikor a tanári pálya mellett döntenek. Hogy ne essék félreértés, már régen nem a Mikesről beszélek, írhatnék a Mikóról, a Refiről és a Művészetiről is, mert itt egy egész rendszerről van szó, ami egy jó ideje elvesztette igazi értelmét, és amelyben olyan tanárok is tanítanak, akik azért választják ezt a ,,kihívást", mert nem tudnak jobbat kitalálni a rendelkezésükre álló tizenhét év alatt. Bosszantó, sőt, kétségbeejtő: neveletlen diákokból neveletlen tanárok, a neveletlen tanárok kezei alól egyre neveletlenebb generációk kerülnek ki. S hogy mi az, amit minden ellen tenni lehet? Csak egy megoldást látok, azt, hogy megpróbálom megnevelni magam, aztán, ha sikerül megtanulni azt, hogy miként képviselhetek valamit az emberi értékek közül, hogyan teremthetek kíváncsiságot a fiatalokban, hogyan ébreszthetem fel bennük a soha nem elég érzését, akkor megpróbálok nem csak beszélni arról, hogy hogyan kell nevelni. Ha mégsem sikerül, nem fog feltűnni senkinek, mert egy leszek a sok közül, aki nagy dolgokban merészelt hinni, aztán elbukott. Ha nem a Mikest választanám iskolámul, talán soha sem tanulom meg kimondani azt, amit gondolok, és vállalni a véleményem következményeit. Fontos a szabadság, amit itt kaptam, mert különben hiába a csillagos tízes mindenféle anyagból és a napi sok-sok óra tanulás, talán mégsem jöttem volna rá, hogy miért kell leszállnom a fűtőtestről, és más utat választanom, hogy miért kell megpróbáljak valamit, aminek nincsen értelme. Fontos ez a szabadság, de talán nem elég!

Jakab-Villő Hanga