A kilencvenes évek próbálkozásai

— A nyolcvanas években a kivándorlást fontolgattam, mint annyian mások. Két testvérem már Németországban volt, én azonban addig gondolkoztam, amíg beütött a ’89-es forradalom — akkor azt hittük, hogy itt is más világ lesz, jobban fogunk élni. Az autóvillamossági gyárban dolgoztunk mind a ketten a feleségemmel, de 1993-ban kitettek — ma sem tudjuk, miért —, és arra voltunk kényszerítve, hogy a magunk erejéből kezdjünk valamihez. Azelőtt már kijártam az SKR-tanfolyamot, így bejegyeztettük a kft.-t, és élelmiszerüzletet nyitottunk a nagyrészt családi örökségből vásárolt szemerjai házunk első szobájában. Mikor önálló lettem, szinte sajnáltam, hogy nem hamarabb vágtunk bele, de az eladás nem ment jól. Kicsit félreeső hely, nem nagy a forgalom, és nem sok zöldség-gyümölcs fogy ott, ahol mindenki nevelget valamit a kertjében. Kiköltöztünk a piacra, az nagyon fárasztó volt: éjjel indultam áruért a Regátba, nappal árultunk, az út, az adó s az eladó fizetése elvitte a jövedelmet, nem maradt semmi. Egyebet kellett kitalálni. Lakatos vagyok, hát autójavító műhelyt nyitottam. Kiváltottam a vállalkozói engedélyt, hoztam inasokat a Puskás Tivadar-iskolából, fizettem is értük — akkor ez volt az eljárás, nekik gyakorlatozniuk kellett, tanári ellenőrzéssel jöttek, én pedig támogatásképpen vagy már nem tudom, milyen formában adtam a pénzt, nem volt sok —, azok aztán mind szakemberek lettek, egyiküket később alkalmaztam is. De azzal is megjártam. Adott ugyanis az állam a frissen végzettek munkába állítására adókedvezményt, de nekem ezt a munkaügynél nem ismerték el, mert a munkaszerződés megkötése előtt kellett volna ott jelentkeznem, én meg utána mentem, így ki kellett fizetnem visszamenőleg az egész adót a munkás után. Nagy érvágás volt, és utána jött egy olyan törvény, hogy előbb adózol, s aztán visszaadnak belőle, ha esetleg nem teljesítettél annyit; jó hosszú időbe tellett, amíg a pénzemhez jutottam. Infláció volt, magas munkanélküliség, kevés kereseti lehetőség. A fiam bejutott a jogra Kolozsvárra, őt is tartani kellett, és akkor elkezdték javítani a József Attila utcát. Feltúrták úgy, hogy két évig nem lehetett behajtani. Mivel én autóbádogossággal foglalkoztam, ez betette nekem az ajtót: el kellett adni a harmadik Trabantunkat is, és fél év alatt ötvenmilliós adósságom gyűlt össze. Júniusban kezdték az útjavítást, következő márciusban mentem ki Budapestre.

Hat év külföldön

— Hirtelen döntés volt, beugrottam egy induló ismerős kocsijába, és a rokonok segítettek, amíg el tudtam helyezkedni. A feleségem április végén jött utánam, a lányunk még nem volt tizennyolc éves, egyedül érettségizett, és egyedül végezte aztán a hároméves nővérképzőt Marosvásárhelyen. Akkor már tudtuk segíteni, mert sikerült munkát szerezni, megbecsültek, megbarátkoztunk, befogadtak, sajnálkoztak, amikor mondtuk, hogy jövünk haza, és kapcsolatban maradtunk egymással. Sok olyan ismerőst is szereztünk, aki innen telepedett ki, megvan az állampolgárságunk is, és lehet, hogy szerencsénk volt, de minket soha le nem románoztak. A munkánkért s a becsületünkért tartottak a cégnél, és mikor a vállalat visszaköltözött Kanadába, mert már nem felelt meg nekik a magyar adórendszer, 65 erdélyit vitt magával. Hívtak engem is, de mikor megtudtam, hogy délután négytől éjjel kettőig kellene dolgozni, visszamondtam: nem nekem való már ez ötvenkét évesen, két szívműtét után. Pedig nem mindenki kapott ilyen ajánlatot, megrostálták nagyon a munkaerőt, tudták már, hogy ki mennyire húz. Meg is becsültek, az igaz, háromszor annyit kerestünk, mint itthon. Az életszínvonal is jobb odakint, itt ugyanazért a pénzért kevesebbet engedhetsz meg magadnak. Ott jutott arra is, amire itthon nem: ruházkodásra, tandíjra, élelmiszercsomagokra a gyermekeknek — és közben jól éltünk!

Ami hazahúzza az embert

— Most döbbenten látom, hogy itthon huszonöt százalékkal drágább a hús, mint Magyarországon, és a kereseti lehetőség is más: ott sokkal könnyebben hozzájutottam a pénzhez, itt nem tudok olyan árakat kérni, mert nincs, aki megfizesse. Kénytelen vagy olcsóbban dolgozni, és az életszínvonalból is engedni. Maradhattunk volna, de a gyermekek miatt hazajöttünk, egyik sem akar kitelepedni, hiába önállósultak, kell támogatni őket, a lányom családalapítás előtt áll, a fiam még mindig hatodmagával lakik albérletben. Négy nyelvet beszél, de így sem könnyű elhelyezkedni, és hiába szeretnénk, nem tudjuk hazahívni: nincs olyan munkalehetőség, se remény lakásra, mi sem tudunk annyit pótolni, hát persze hogy egy idő után elveszíti az önbizalmát, munkakedvét... De hányan vannak ilyen helyzetben fiatalon! Ők nem építkezhetnek csak úgy, az első üres rétre, nem tudják értékesíteni a tudásukat, időbe telik, amíg megállapodnak. Sokan úgy végzik el az iskolát, hogy nem tudnak szakmát, nem is abban dolgoznak, azért ez régebb nem így volt, tőlünk megköveteltek egy szintet. Nekünk sem volt könnyű, de az állam adott lakást, fizettük a bért, a munkahely biztos volt, mégis el lehetett kezdeni az életet... És itthon azért kényelmesebb, ez is nyomott valamit a latban, mikor azt néztük, hogy merre mozduljunk megint: Budapesten harminchét kilométernyire ingáztam mindennap, négy buszt váltottam, amíg keresztülmentem a városon. Fárasztó ezt évekig csinálni. A honvágy is hazahúzott, a hegyek nagyon hiányoztak, noha szép, erdős-dombos környezetben laktunk Budafokon. Szabad időnkben vagy a Duna mentén sétáltunk, vagy egy kertészetben élveztük a természet sokféleségét. Jobban megbecsülik azt a keveset, amijük van: majd minden virág mellé táblát tettek, hogy védett növény, itt meg csak irtanak, bele sem gondolnak... Sok minden változott itt is, amióta elmentünk, jó és rossz irányba egyaránt. De van haladás, fejlődésben van az ország, ezt ki lehet használni.

Nem ijedezni, dolgozni kell

— Még nem fogtam neki, de lassan el kell kezdenünk az engedélyek kijárását, mert a spórolt pénzünk fogyóban. Igazság szerint bármikor betegnyugdíjba mehetnék, de amíg bírok, szeretnék dolgozni. Légtechnikával szeretnék foglalkozni (épületbádogosság, szellőzőrendszerek) — hoztam gépeket, mert minőségi munkát csak így lehet végezni —, de valahogy nincs kedvem bemenni a hivatalokba: órákig tart egyetlen irat elintézése is, ott a sok számítógép az asztalokon, és nagyobb sorok vannak, mint amikor még kézzel töltötték ki a számlákat. De nem is ettől félek, hanem az adótól télen, amikor nincs szezon. Én dolgozni mindig tudtam, de nem tudtam megkérni az árát, mikor befejeztem a munkát, s mindent kifizettem, nekem nem maradt semmi. A pénzügy pedig nem kérdi, marad-e neked kenyérre, vállalkozó vagy, fizess... Nagy dolgokba nem akarok belevágni, pedig simán el tudnék vezetni húsz embert, de itt nincs akkora piac. Még Brassóban is elég telített, inkább Bukarestet kellene megcélozni, vagy olyan helyeket, ahol gyors a fejlődés. Szerintem igen megijesztették az embereket a gazdasági válsággal: most már akinek van pénze, az nem kezd vele semmit, ráfekszik, mert fél, hogy elveszíti, aki meg dolgozna, annak nincs mit. Így aztán állunk egy helyben, és csak nőnek a szociális gondok. Én úgy látom, hogy akinek van miből, az dolgoztasson, mert a gazdaság csak úgy működik, ha forog a pénz. És támogatni kell a kicsiket is, esélyt adni nekik, ne csak a nagy vállalkozások éljenek, mellettük meg szaporodjanak az eltartottak. Már így is nagyon sokan élnek segélyből, nagy teher ez az adózóknak — abból a pénzből lehetne munkahelyeket teremteni, és munkára nevelni legalább a gyermekeiket, ha már megszülettek. De senki sem foglalkozik velük, pedig ez egy időzített bomba. Ha mi nem megyünk el annak idején, lassacskán el kell adogatnunk mindent, és valószínűleg ott kötünk ki a hajléktalanszállóban: nem mind részeges és munkakerülő, aki ott van, tudom, mert jártam bent. Igen elgondolkoztatott, amit láttam, talán nekik is könnyebb lenne beilleszkedni a társadalomba, ha lenne lehetőségük tisztálkodásra és ruhamosásra, utóbbit használt, zsetonos gépekkel is meg lehetne oldani, nem olyan nagy beruházás. A pénzügynél ott állnak félredobva a leszázalékolt számítógépek, hát nem lehet azokat valami szegény iskolának adni? Szerintem egy csomó elintézetlen kérdésre lehetne költségkímélő megoldást találni, és ezzel máris előbbre lépnénk. Most jönnek haza sokan külföldről az ottani tapasztalataikkal, tudásukkal, ezt is hasznosítani kellene, kár lenne kihasználatlanul hagyni azt, amiből mindannyiunk számára értéket lehet teremteni.