Meghalt Marika néni, ez a csupa szív, kedves, jó humorú székely asszony. Az utóbbi években ritkábban kerestük fel, egy időben azonban olyan szoros, meghitt szimbiózisban éltünk, mint a rokonok közül is alig párral. Családunk mindhárom apró-cseprő gyerekét óvodáskor előtt ő pesztrálta, s mikor a nagymamák évekig nem tudtak besegíteni, bizony mire sem mentünk volna nélküle. A szó valódi értelmében nélkülözhetetlen volt a felügyeletben, de az a megbízhatóságban, kedélyességben is, egy időben többet beszélgettem vele, mint tulajdon édesszüleimmel, s közelebb állt hozzánk bárki másnál.
Ő volt ugyanis a pótnagymama, a csöppségek nem tudtak volna meglenni nélküle, s munkánkat, állásunkat bajosan tudtuk volna ellátni, ha ő nem segít.
Most, hogy sírja fölött kicsit elgondolkodom rajta, tulajdonképpen sorsközösség kapcsolt össze minket. De milliók értendők ezalatt. Mi is, ő is annak a bolond világnak voltunk a foglyai, mely rendszert csinált abból, hogy az embert elszakítja szülőhelyétől, kibocsátó családjától, s kilöki az idegenbe. Így kerültünk mi is feleségemmel száz kilométerekre szülővárosainktól, hajíttattunk ismeretlenek közé, s maradtunk minden támasz nélkül.
Marika nénit ugyanaz a végzet üldözte, talán azért is érzett annyira együtt velünk. Apró, Maros megyei székely falujából a korbácsolással felérő kollektivizálás idején tették úgyszólván nincstelenné férjestül, annyira, hogy mikor választani lehetett az otthoni vegetálás és az állandó pénzjövedelemmel kecsegtető élet közt, végiglakta sorra Brassótól Işalniţáig és tovább a megbolydult ország barakklakásait, kiélvezve a ,,santierkomfort" minden fordított gyönyörűségét. S miközben férje hordta a ,,követ az erősnek", annak esztelen dicsőségét hirdető gúláihoz, ő felnevelt két lányt, etette, ruházta, iskoláztatta őket, rendben tartotta a családjának kimért pár négyzetméternyi világot, és osztozott nomadizálásra kényszerített népe százezreinek sorsában. A nagy országos kavarás végül Sepsiszentgyörgyön vetette partra a családot, tulajdonképpen szerencséje volt annyiban, hogy nem kellett teljesen elszakadnia a gyökerektől, s felőrlődnie valahol a Regátban, itt fejezhette be életét, ahol lányai is élettársra leltek, s unokái felcseperedtek.
Mondom, a kényszerűségből vándorbotot fogottak sorsközössége hozott közel egymáshoz minket, de a ráadás, a gondosság és kedélyesség, mellyel kisegített minket, már a szívből, kifogyhatatlan lelkierejéből fakadt ajándék volt.
Nem egyedi sors a pótnagymamáé, sokak ismerhetnek a maguk támaszára benne.
Megindultan állunk sírjánál: legyen neki könnyű a föld!
