A vargyasi Szabó Edit főnővér a budapesti Urológiai Klinikán, az Uro-Onkológiai Centrum férfiosztályán. — Mi földiek vagyunk — fogadott a félemeleti folyosó eligazító pultjánál. Amikor később kérdeztem, honnan tudta, hogy Háromszékről jövök, akkor mondta, hogy nem csak a beszédemből következtetett erre, hanem dr. Joós Lajos adjunktus hívta fel a figyelmét, hogy „egy földink érkezik", mert ő ugyan Budapesten született, de minden felmenője háromszéki, a család Kisborosnyóról való, s egyik könyvem hamarabb megérkezett, mint jómagam a klinikára.
Dr. Joós Lajos nagyapját szülőfalujában fejezték le az első, 1916-os betöréskor, mondtam is, amikor megkeresett, hogy idős Joós Elek birtokos, 1848—49-es honvéd tűzmester, hosszú időn keresztül református presbiter, megyei törvényhatósági bizottsági tag, községi képviselő, állami iskolai elnök, a Fillérbank alelnöke, amint az 1917-es gyászjelentőben olvasom, megérdemel egy kopjafát a kisborosnyói panteonban.
Szabó Edit főnővér Budapesten is hamisítatlan erdővidéki nőszemély — esetében a hölgy szó használatát alkalmatlannak tartom, mert ehhez a kifejezéshez már pestiség is társul, az asszony szót is kerülöm, mert immár pestiként párjával, az ugyancsak vargyasi Gáborral élettársi viszonyban él, közös kisgyerekük is van. „Nem volt menyasszonyi ruhás esküvőnk — mondja —, ezért nem váltottuk ki a házassági papírokat."
’90-ben több vargyasi fiatallal együtt jöttek ki Pestre világot látni. Csitri korú volt, éppen hogy elvégezte Baróton a tíz osztályt. Tulajdonképpen azért jöttek, hogy szétnézzenek. Volt pesti rokona, náluk szállt meg. Amint mondja, „legalul" kezdte, takarított, ágyazott, minden „aljamunkát" végzett reggeltől estig. És itt ragadt Budapesten. Sorra-szerre a munka mellett tanfolyamokra járt, különféle képesítéseket szerzett, és hat évvel ezelőtt neki is meglepetés volt, amikor kinevezték a nagy hírű klinika uro-onkológiai osztályának főnővérévé. Ezt elsősorban az erdélyiek nem nézték jó szemmel. A női osztályról rendelték ide, itt már voltak erdélyi nővérek, akik igényt tartottak volna a főnővéri beosztásra. Nagyvárosról és nem egy vidéki faluból jöttek, erre büszkék is voltak, s amikor megtudták, ki lesz a főnökük, inkább átkérezkedtek más egészségügyi intézményhez.
Edit azt hiszi, hogy a szakmai előhaladás mellett szorgalmát és fegyelmezettségét méltányolták, s azért esett rá a választás. Pedig ő az erdővidékiségét soha nem tagadta meg, nem lett nagyvárosi hölgy, a beszédén sem változtatott, nem pestiesedett el.
Ezt magam is érzékelem, erdővidéki hangképzése, szóhasználata változatlanul eredeti, színes és képszerű, s ehhez társulnak, illetve ezt erősítik föl a témák, amelyekről szó esik köztünk. Vargyas és vidéke, a regék és mondák, a tájnevek, a tájba fogódzó történetek egyediek és eredetiek. Most ismerkedtünk meg, és mégis rengeteg a közös élményünk, amely vargyasi, erdővidéki forrásokból táplálkozik. Élettársával, Gáborral gyakran járnak haza, karácsonykor is otthon voltak, beszélgetésünk napján is telefonált édesanyjának. A Vargyasi szurdok közelében visszakaptak tíz hektár területet. Gyönyörű helyen van, el nem adnák semmi pénzért, sőt, ahogy a zsebük engedi, építeni is szeretnének rá. Pesten vásároltak lakást. Élettársával együtt nagy hajszára fogják magukat. Neki a főállás mellett — kevés a fizetés — másodállást is kell vállalnia. Semmiféle munkát nem szégyell, nem urizálni maradt a nagyvárosban.
Hazaiakkal mindig kellemes találkozni, szót ejteni a honi dolgokról. A vargyasi polgármester, Ilkei Ferenc közeli rokona. Mikor mondom, hogy nemrég, az Erdővidéki Napok alkalmával éppen a polgármester vendége voltam, s az általa szervezett rendezvénynek Vargyas, Erdővidék gyöngyszeme volt a címe, és egy könyvem gépiratát hagytam otthon, amelynek Ablak Erdővidékre áll a borítóján, felvillanyozódik. Beszélünk egykori tanítóiról és tanárairól, a Sütő és Máthé dinasztiáról, aki faragászattal és bútorfestéssel öregbítette a község hírnevét.
Közben észreveszem, rossz beidegződéssel mintha röstelkednék, hogy elhagyta szülőfaluját. Oldom ezeket a görcsöket, mondván, hogy nekünk, magyaroknak képeseknek kell lennünk arra, hogy a Kárpát-medence egészét belakjuk, hiszen eleink ezt tették évszázadokon át. Bevett szokás volt, hogy száz kilométerekre is eltávolodtak fizikailag a szülőföldtől, de bárhova is sodorta őket a sors, java részük nem kallódott el, és nem szakadt el az övéitől, lehetőségei szerint próbált használni nekik, mert élhet valaki száz esztendeig is otthon, és ártalmára lehet, akár árulója is az otthoniaknak, és lakhat Pesten, Bécsben, bárhol, de használhat is nekik, mint ahogyan az erdővidékiek sokasága, Bölöni Farkas Sándor, Gaál Mózes, Baróti Szabó Dávid, Apáczai Csere János és társaik tették, s Bod Péter uram szavaival mondom: ,,Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek."
Persze, ezek „nagy szavak", de ha aprópénzre váltjuk, a haza bennünk van, a haza mi vagyunk és szeretteink, embertársaink, s így mindjárt érthetővé lesz, hogy Budapesten, Bukarestben is lehet szolgálni a mieinket.
Az egészségügy ilyen vonatkozásban kiemelten érzékeny terület. Mert betegnek és kísérőinek, egészséges hozzátartozóinak gyógyír a hazai szó, a közös ismerősök és az ismerős beszédtémák. Szabó Edit egyébként gondosan vigyáz arra, hogy túlzott figyelmességével ne bántsa meg a máshonnan érkező klinikai pácienseket, de azért éreztesse a „földijeivel", hogy nincsenek magukra, és ez a hely sem idegen számukra. Orvos felettesei viszont — tapasztaltam — jó érzékkel, spontán módon teremtenek számára alkalmat, hogy erdővidékiségéről beszélhessen.
Egy falusi lány önerejéből és környezete segítő támogatásával húsz év alatt nagyot dobbantott ugyan az emberi-szakmai önmegvalósítás útján, és mégis megmaradt az, aki volt, a szülőföldjéhez és az ottaniakhoz messzi földön is ragaszkodva kötődő embernek.
