A magyar keblekből, székely lelkekből hányszor, de hányszor szakadt fel már ezerszáz esztendeje egy-egy halk sóhaj, fohász, ima és himnusz az égiek felé, a magyarok Istene felé, akit sosem sajátítottunk ki csupán népünk, önmagunk Mindenhatójának, de akihez válságos, álságos és vérzivataros időkben mindig hittel fordulhattunk Szent István királyunk óta.
E nép, e nemzet több mint ezeréves jelenléte óta már egy a tájjal, a hegyekkel, folyókkal, csermelyekkel, rétekkel, erdőkkel, a mélyben dobogó föld szívével és a fejünk fölött takaróként ránk boruló csillagos ég végtelenjével…
A sóhaj a mi imánk. Reménységünk és hitünk, hogy nem „Sohát" jelent, hanem éppen ellenkezőleg: megvalósulást! Mert sóhajaink, imáink mellett ott volt mindig a tenni akarásunk, a széthúzás, marakodás, testvérgyilkosság ellenére is az összetartozásunk, a közösségi érdek és eszme szelleme, amelyet valóban soha nem az éppen uralgó vezéreinktől kaptunk, hanem egészen máshonnan. Fennebbről. Sokkal fennebbről, magasabb helyről. Onnan, ahová sóhajaink eljutottak, és meghallgatásra találtak…
Így szálljon hát halk sóhajunk most is, itthon, a mi földünkön, azon a földön, amelyet eleink, őseink védelmeztek, óvtak és műveltek, ahol csontjaik ,,szeme" néz fel ránk számon kérően minden talpalatnyi helyről, amely nékünk adatott megőrzésre, ápolásra, hogy SOHA ne MÁS bitorolhassa, tehesse tönkre, aknázhassa ki kincseit, népét pedig, aki eddig hű volt hozzá, vérét hullatta érte, másod-, harmad- vagy utolsórendű, nem kívánt „betolakodóként" kezelje…
Történelmi egyházaink, civil szervezeteink, politikai pártjaink közös óhaja indulhat el most egy nagy közös SÓHAJ-ban, összekulcsolt kézzel, bátran felemelt fejjel az ég felé, mert hisszük, hogy amit nagyon akar egy nép, egy nemzet, jelen esetben a székelység, megadatik az néki. Csak hinni kell, és tenni is érte, mint ahogyan épp most is történik…
