A kötet sepsiszentgyörgyi bemutatója a Székely Nemzeti Múzeumban volt nemrég, ahol a résztvevőket az intézmény munkatársa, Tóth-Bartos András köszöntötte. Demeter László baróti történész-muzeológusnak a szerzővel folytatott beszélgetése során megtudhattuk, hogy a szintén történész-muzeológus Gál Vilmos számára a regényírás csak afféle „úri passzió”, ugyanis a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos kutatójaként tevékenykedik. Ennek ellenére az Antantmisszió (2013), Lengyel freskó (2018) és Báthory István erdélyi fejedelemről, lengyel királyról szóló kétkötetes történelmi regénye után (2019–2020) immár a negyediket teszi le az olvasó asztalára.

A mű megszületésének előzményeiről szólva Gál Vilmos felidézte, hogy az 1993-ban tett első erdélyi útja során fogant meg benne megírásának a gondolata. Kolozsváron akkor avatták fel Avram Iancu szobrát, de Marosvásárhelyen, Tordán és Gyulafehérváron is belebotlott ércbe öntött alakjába. Tudván, hogy több ezer ártatlan és védtelen magyar vérének a kiontásáért felelős, belegondolt, hogy mit érezhetnek azon honfitársai, akik naponta kénytelenek elsétálni az emlékműve előtt. Ráadásul Gheorghe Funar szélsőségesen magyarellenes kolozsvári polgármester utasítására az egykori Biasini Szálló falán 1996 óta nagy méretű bronztábla hirdeti, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a magyarok negyvenezer románt gyilkoltak le. A valóságban viszont éppen fordítva történt, hiszen az Avram Iancu vezette román parasztok koncolták fel életkorra és nemre való tekintet nélkül a Nyugati-Érchegység környékén élő védtelen magyar civil lakosságot. A mai napig sem ismert, hogy pontosan hány áldozat volt, de a szakemberek tízezer körülire teszik.

Az osztrák császári udvar felbujtására 1848-ban kirobbant erdélyi magyar–román polgárháborúnak természetesen voltak román áldozatai is, de korántsem a hírhedt táblán feltüntetett lélekszámban. Ezt még a legvérmesebb román történészek is elismerik. A magyarbarátsággal semmiképp sem vádolható osztrák hatóságok által többévi kivizsgálás eredményeként 1851-ben nyilvánosságra hozott adat szerint a csatákban, illetve a vérengzések miatt a magyar bíróságok által meghozott halálos ítéletek következtében négyezer-ötszáz román vesztette életét. Ők azonban nem ártatlan gyerekek, nők és idős emberek voltak, mint a magyar oldalon, hanem fegyvert fogó, a felkelésben részt vevő férfiak. A tízszeresére felduzzasztott adat Andrei Șaguna ortodox püspöktől származik, aki már a szabadságharc alatt előállt ezzel Ferenc József császárnál. Így próbálta rávenni 29 millió forint kártérítés kifizetésére az erdélyi román közösség által emberéletben elszenvedett veszteségek miatt.

„A korabeli leírások iszonyataira gondolva ebben a pillanatban is kiráz a hideg, fel nem foghatom, hogy mi vihette a forrásokban leírt bestiális kegyetlenkedésekre embertársaimat, és el sem tudom képzelni, hogy milyen rettegésben, fájdalomban volt részük az elszenvedőknek. Mint ahogy a túlélők lelki szenvedéseiről sem lehet fogalmunk… Nem állt szándékomban tovább szítani a magyarok és románok között évszázadok óta fennálló ellenségeskedést. Valójában az igazságot akartam leírni, tudatni magyarokkal és románokkal egyaránt” – vallja könyve végén Gál Vilmos, a regényhez fűzött megjegyzéseiben. És valóban csak az igazsággal való szembesülés, valamint annak elfogadása hozhatja el a történelmi megbékélést magyarok és románok között – tesszük mi hozzá.

A könyv megrendelhető a helyi könyvesboltokban vagy a Bookline (bookline.ro) és Libri (libri.hu) online könyváruházakban, illetve a Lazi Könyvkiadónál (lazikiado.hu).