A kézdivásárhelyi városi tanácsnak már az 1849. február 16-án tartott ülésén felmerült, hogy küldöttséget indítsanak Bemhez, nyomdát kérve tőle. Néhai Árvay József sepsiszentgyörgyi levéltáros kutatásai során megtalálta az ülésről készült jegyzőkönyvet, melyből kiderül, a célra útiköltséget is megszavaztak, valamint a küldöttség tagjait is nevesítették gróf Haller Ferenc, Szabó Dani főjegyző, Nagy Samu, Kovács Dani, Kovács János tanácsosok és Szabó Samu hites személyében.

A küldöttség útjáról a március 8-i tanácsülés jegyzőkönyve számol be: eszerint a kézdivásárhelyiek „tisztelkedtek” Bemnél Besztercén és Marosvásárhelyen, nyomdát azonban nem vittek haza magukkal. Nem is vihettek, hiszen a február 4-i vízaknai csatában Bem tábori nyomdája az osztrákok kezébe került, amelyet a tábornok csak Nagyszeben március 11-i elfoglalása után szerezhetett vissza.

A tavaszi hadjárat során Bem megállíthatatlanul nyomult előre Erdélyben, március 20-án bevonult Brassóba, 21-én az utolsó osztrák és orosz csapatokat is kiverte a Tömösi-szorosnál Erdély területéről. A kézdivásárhelyiek ismét elérkezettnek látták az időt, hogy Bemhez küldöttséget menesszenek egy nyomdagép megszerzése érdekében: március 21-én Brassóban keresték fel Bem tábornokot, aki kérésüket rögvest teljesítette is, Kézdivásárhelynek ajándékozva a még decemberben Debrecen városától leltár szerint átvett könyvsajtót, melyet az odáig tábori nyomdájaként használt (ezen nyomtattatta hadi parancsait, kiáltványait, sőt, Petőfi néhány „tüzes harcidalát” is). Bem nem ok nélkül vált meg a számára oly nélkülözhetetlen eszköztől: tudta, most már bármelyik erdélyi város nyomdáját használhatja. Ennek ellenére tábori nyomdája pótlására még másnap, március 22-én vásárolt Gött János brassói nyomdatulajdonostól egy kisebb, könnyebben szállítható könyvsajtót.

Bem az erdélyi hadsereg élére való kinevezését követően 1848. december 2-án indult Erdélybe, 4-én érkezett Debrecenbe, ahol a város tanácsától egy nyomdagépet kért. Az elöljáróság az 1561-ben alapított debreceni nyomda egyetlen régibb eredetű sajtóját bocsátotta Bem rendelkezésére, a december 13-án kelt átvételi elismervény és leltár szerint a nyomda 35 tárgyból állott: a sajtó rézlappal, háromféle öntött betű, 203 darab fabetű, valamint többféle nyomdai felszerelés. A nyomda üzemeltetésére Bem négy szakembert is magával vitt Erdélybe: Újvári József és Kuttor Sámuel nyomdászokat, Hegedüs István és Pálfalvi Károly szedőket, akik végigkísérték Bemet erdélyi hadjáratában. A szabadságharc leverése után a négy debreceni nyomdászból három hazatért, vallomásuk szerint a nyomdai felszerelés – nem a debreceni sajtó, amelyet Bem még márciusban Kézdivásárhelynek ajándékozott, hanem az annak helyébe Brassóban vásárolt – odaveszett, „az akkori vészterhes körülmények között a marosszéki Nyárádszentannán gróf Lázár udvarában maradtak 1849. augusztus 20-án”, Kuttor Sámuelnek pedig nyoma veszett, a nyomdát szállító „szekérrel elmaradt”. Demény Lajos Veress Sándornak, a ’48-as emigráció egyik markáns személyiségének, az 1860-ban Bukarestben letelepedett és az ottani magyar élet szervezőjének hagyatékában talált egy levelet, melyet Erdődy Sámuel debreceni polgár írt hozzá még Veress törökországi tartózkodása idején. Erdődy Sámuel Kuttor Sámuelné kérésére kereste meg Veress Sándort, miután az asszony előzőleg hiába próbált eltűnt férje nyomára bukkanni, a levélben arra kérve Veresst, hogy próbálja kideríteni, Kuttor Sámuel nem került-e Törökországba. Demény Lajos Veress válaszlevelét nem találta meg, Kuttor Sámuel sorsáról pedig semmit nem tudni.

Kézdivásárhely óhaja tehát egy saját nyomdagép birtoklására teljesült, mi­után Bem nekik ajándékozta tábori nyomdáját jutalmul a város polgárainak hazafias helytállásáért, az ágyúöntés és lőporgyártás terén elért kiemelkedő sikereikért, de így próbálta meghálálni a háromszéki székelységnek a harctereken tanúsított nagyszerű haditetteit is. Az ajándékozás azonban még csak elvi felajánlásnak bizonyult, ugyanis Bem nem vitte magával Brassóba nyomdáját, azt Nagyszebenben hagyta. Kézdivásárhely elöljáróságának tehát intézkednie kellett a nyomda elszállításáról: erről a március 26-i tanács­ülés jegyzőkönyve számol be, míg a két nap múlva tartott tanácsülésen már azt foglalták jegyzőkönyvbe, hogy az erre a célra kinevezett bizottság két szekérrel útra kelt Nagyszebenbe.

Bem nyomdája április elejére végre megérkezett Kézdivásárhelyre. Gondot jelentett, hogy a nyomda betűkészlete – valószínűleg az osztrákok hadi zsákmányolását megszenvedve – nagyon hiányos volt, ezért a nyomdát hazaszállító bizottság vezetője, Kováts János nemzetőr-százados és tanácsos még útban Kézdivásárhely felé megállt Brassóban, ahol Gött János nyomdatulajdonost a hiány pótlására kérte fel. Gött „Kézdivásárhely városa iránti tisztelete és barátsága jeléül” nem csak a szükségesnél több betűt bocsátott a bizottság rendelkezésére (természetesen pénzért), hanem a lipcsei származású Nagel August személyében szedőt, mellé Szabó Mihály nevű nyomólegényt is küldött a városnak (addig kapott fizetésük változatlan mértékű további folyósítására kérve Kézdivásárhelyt).

Az április 13-án tartott tanácsülésen az elöljárók a nyomda elhelyezésére és működtetésére vonatkozó határozatot fogadtak el, amit még életbe sem tudtak ültetni, amikor, négy nap múlva, az országgyűlési követségből hazaérkező Kovács Dániel városi főbíró egy újabb nyomdát hozott magával a város számára! Kovács Dánielt február elején választották meg a lemondott Fábián Dániel református lelkész helyett országgyűlési követnek, tudott arról, hogy városa sikertelenül próbált Bemtől nyomdát kérni, arról azonban nem, hogy időközben mégis megkapta Kézdivásárhely a nyomdát, ezért, amint lehetősége nyílott rá, „felsőbb rendeletből ajándékba” szerzett Tordáról egy nyomdát. A városi tanács április 17-i ülésén úgy döntött, ez utóbbi nyomda egyelőre a főbírónál maradjon.

A nyomdák működtetése, a nyomdászok fizetése, valamint Gött számlájának kiegyenlítése nagy terhet jelentett Kézdivásárhely számára, ezért a város tanácsa április 20-án úgy döntött, a két könyvsajtót haszonbérbe adják Csiszér Mózesnek hat évre. A nyomda május elején kezdett működni, első terméke egy Bemet üdvözlő, a nyomda ajándékozását megköszönő vers volt – ebből a száz példányban készült kiadványból egy sem maradt fenn, a vers a Székely Hírmondó első számában történt újraközlés révén ismert. A vers cím és név nélkül jelent meg, szerzője Fábián Dániel református lelkész volt. A nyomda legrégibb fennmaradt kiadványa annak második terméke, Németh László háromszéki kormánybiztosnak „Sepsi Szent-György, Május 1-én 1849” keltezésű kiáltványa. A későbbiek során, a Székely Hírmondó nyomtatása mellett, a kézdivásárhelyi nyomdában több kiáltvány, különféle nyomtatvány készült, a nyomdászok pedig egy raktár kialakítása költségeinek fedezésére nyomtattak 1500 fali kalendáriumot (Árvay József 1969-ben arról értesült, hogy egyik példányát a nagyenyedi Bethlen Dokumentációs Könyvtár őrzi aprónyomtatvány-gyűjteményében), 1000 ábécéskönyvet (egyetlen fennmaradt példánya a Székely Nemzeti Múzeumban található), 1000 vásárcédulát és 500 könyvecskét.

A Székely Hírmondó első száma 1849. június 7-én jelent meg. Szerkesztésére Csiszér Mózes nyomdabérlő Fogarasi Jánost, Vízakna korábbi királybíráját kérte fel, aki onnan 1848 októberében menekülni kényszerült, családjával 1849 áprilisától Kézdivásárhelyen élt. Árvay József levéltári kutatásai alapján keveset tudott kideríteni Fogarasi Jánosról: szerkesztői tevékenysége miatt a szabadságharc leverése után rögtön letartóztatták, 1850. április 29-én még mindig letartóztatásban volt; 1853 novemberében szökevényként, személyleírása alapján körözték. Lényegesen több információt közöl róla a Magyar Lexikon: „Fogarasi P. János (bürkösi-) régi nemesi család ivadéka (...); szül. Erdélyben, Mohán, 1805. okt. 18.; a özépiskolát Székely-Udvarhelyen, a jogot Kolozsvárt végezte; a 30-as években több költeményt és apró humoristikus elbeszéléseket írt a »Felső-Magyarországi Minervá«-ba, az »Erdélyi társalkodó«-ba, a»Mult és Jelen« lapba pedig történelmi czikkeket; rendes dolgozótársa volt az »Aglaja« és »Remény« zsebkönyveknek. 1843–47. mint Vízakna város királybirája és országgyülési követe az ellenzék padjain foglalt helyet, s az urbéri ügyek rendezésére kiküldött országos bizottság tagja volt; 1849. K-Vásárhelyen, mint a Székely Hírmondó cz. politikai lap szerkesztője, hadi törvényszék elé került és 2 évi vizsgálati fogság után halálra itéltetett, de kegyelemből szabadon bocsáttatván, falusi jószágára vonult; 1861. Erzsébetvároson ügyvédi irodát nyitott; 1876. Segesvára ment s ott halt meg 1877. jul. 9.”

Mint a szócikkből kiderül, Csiszér Mózes nem ok nélkül kérte fel éppen Fogarasi Jánost az újonnan induló lap szerkesztésére: valószínűleg az egyedüli volt akkor épp Kézdivásárhelyen, akinek volt már valamelyes „újságírói” tapasztalata.

Fogarasi nagy lelkesedéssel kezdett a lapszerkesztéshez, és minden bizonnyal hosszú távú terveket dédelgethetett, legalábbis erre utal, hogy a fejlécen féléves előfizetés lehetőségét kínálta két ezüstforint értékben. Üzleti érzékére vall, hogy a lap megjelenését csütörtökre, a hetivásár napjára időzítette. Lapköszöntő vezércikkében – melyet valószínűleg szintén Fábián Dániel írt – a Székely Hírmondó meghatározza célkitűzését, szellemi beállítottságát: a nemzeti függetlenség eszméjének hirdetése, a nemzeti egység melletti kiállás. A 2. számtól kezdőden vezércikk gyanánt Sámuel Miklós Háromszék elszigetelt védelmi harca címmel közölt történelmi eszmefuttatást, de a bevezetőt oly hosszúra nyújtotta, hogy a Székely Hírmondó utolsó lapszámában közölt harmadik részben is még csak 1848 nyarának általános erdélyi eseményeiről beszél. A negyedrét alakban, számonként négy oldal terjedelemben megjelenő újság többi részét a szabadságharccal kapcsolatos háromszéki, erdélyi és külföldi hírek töltötték meg, elvétve helyi hírek is szerepeltek a lapban. A Székely Hírmondó nem nagyigényű, de gondosan szerkesztett forradalmi újság volt, és ha sok adattal nem is szolgálhatott rövid fennállása során, a Háromszék önvédelmi harca utolsó időszakában uralkodott szellemi állapotok pontos megörökítőjeként érdemel kiemelt helyet a történelemben.

A sajtótörténet a Székely Hírmondónak négy számát tartja számon. Egyetlen teljes sorozatát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi, a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban található csonka sorozatból a 3. lapszám hiányzik. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban csupán egy, a 4. lapszám maradt meg, a múzeum teljes Székely Hírmondó-kollekciója a zalaegerszegi bombázáskor, 1945. március 29-én megsemmisült. Két forrás is említi a Székely Hírmondó 5. számát: Bitai Bajkó Lajos a Nemere 1877. április 28-i, május 5-i és május 9-i számai­ban sorozatban jelentette meg az Adalékok Háromszék hírlapirodalmához című írását, ennek utolsó részében idézeteket is közöl a Székely Hírmondó június 21-én megjelent, 5. számából. Koncz József a Magyar Könyvszemle 1879. évi 1–6. számában A marosvásárhelyi helv. hitv. főtanodai könyvtár ismertetése címmel közölt több részes bemutatását a könyvtár tételenkénti leltárának felsorolásával zárja. Eszerint az iskola könyvtárában az 1848–49-ből származó hírlapok közt megtalálható volt többek közt a Csíkszeredában megjelent Hadi Lap 2. száma, a Kézdivásárhelyen megjelent Székely Hírmondó 1–5. száma, valamint a Brassói Lap 1–2. száma. Tudomásunk van még egy nagyon túlzó leírásról is: Vajna Károly a Székely­udvarhelyen megjelent Székelység című folyóirat 1933. évi májusi számában Kézdivásárhely hírlapirodalmának történeti adatai című írásában felsorolja a Székely Hírmondó 1849-es alapításától kezdve az évig a Kézdivásárhelyen megjelent lapokat. Cikke – bár ő maga is sajtóbéli, hiszen, mint írja, már 1893-tól főmunkatársa volt az akkor indult Székely Híradónak, 1899–1906 között a Székelyföld, 1912–1915 között pedig a Háromszékvármegyei Népoktatás felelős szerkesztője volt – első, a Székely Hírmondóra vonatkozó része több téves adatot tartalmaz: a lap első számának megjelenését 1849. június 1-re, az oroszok kézdivásárhelyi betörését június 28-ra datálja. Vajna Károly ebben a cikkében a Székely Hírmondó nyolc számának megjelenéséről ír, ami teljességgel kizárt, hiszen Hasford orosz altábornagy csapatai június 25-én elfoglalták Kézdivásárhelyt, ha a Székely Hírmondó tartotta volna a heti két megjelenés ütemét, 8. lapszáma július 1-én kellett volna megjelenjen. Az 5. lapszám ellenben nem elképzelhetetlen, hogy megjelent volna, példánya azonban egyetlen sem maradt fenn. Hogy a sajtótörténet által számontartott négy lapszámból is annyira kevés példány létezik ma, annak magyarázata, hogy a szabadságharc leverését követő megtorlások idején sokan a haditörvényszéktől és a börtöntől való félelmükben maguk semmisítették meg a tulajdonukban levő hadi lapokat.

A Bem-féle nyomda további sorsát illetően hiányos adatok állnak rendelkezésünkre. Vajna Károly a Székelységben közölt cikkében azt állította, „Gábor Áron és Turóczi Mózes erről (a cári csapatok betöréséről, Kézdivásárhely irányába való előhaladásukról – szerk. megj.) előzőleg értesülvén, előtte való napon ágyúikkal, muníciókkal Csíkba menekültek, s ugyanakkor magukkal vitték a nyomdát is, s ennek következtében a Székely Hírmondó is megszűnt a kézdivásárhelyiek nagy bánatára”. A nyomda menekítése az orosz seregek betörésének hírére kevéssé valószínű, hiszen, mint Árvay József kutatásából kiderül, augusztus 9-én, 10-én, 16-án és 18-án a várost megszálló cáriak még magyar nyelvű rendeleteket nyomtattak Kézdivásárhelyen, aztán a nyomda épületét lefoglalták, a könyvsajtót pedig kirakták az utcára. A két, egymásnak ellentmondó információ azonban mégsem összeegyeztethetetlen: a történészek, kutatók megfeledkezni látszanak arról, hogy Kézdivásárhelynek ebben az időben két nyomdája volt: a Bem által a városnak ajándékozott és a Kovács Dániel városi főbíró által Tordáról hozott. (…)

A város elöljárósága november elején arról értesíti Kovács kapitányt, hogy a Tordáról Kézdivásárhelyre vitt nyomdát, miután az oroszok beszállásoltak a Jáfet-féle házba és onnan az utcára kitették, Nagel August gondozására bízták további felsőbb rendeletig. Az átiratban azt is megemlítik, hogy a nyomda Balázsfalváról került Tordára. E jelentés után pár napra adja ki felhívását Ludwig von Wohlgemuth altábornagy, Erdély katonai és politikai kormányzója, melyben felszólítja mind­azokat, akiknek tudomásuk van „a lázadási zavarok” alatt kirabolt balázsfalvi görögkatolikus román papnevelde széthordott javairól – többek közt egy sajtóról –, az értesítse a kerületi bizottmányokat. Nemsokára, 1850 márciusában a városi tanács intézkedett a nyomdának Balázsfalvára való szállításáról.

A másik nyomdát végül 1851. január 14-én adta át a városi tanács a kézdivásárhelyi császári-királyi albizottságnak, az átadáskor pontos leltár készült a sajtóról és tartozékairól. (…)

A Székely Újság 1924. július 6-án arról számol be, hogy „Bem nyomdája – amint ismeretes – a ref. egyház birtokában volt. Egyik presbiteri gyűlés döntött a nyomda jövőjéről, és úgy határozott, hogy tulajdonjogának fenntartása mellett, a történelmi régiséget a Székely Nemzeti Múzeumban helyezi el. A nyomdát legközelebb el is szállítják, odakerül Gábor Áron megkerült ágyuja mellé, mely tudvalevőleg évek hosszu során, a mult esztendőig a városi tanács nagytermében volt elhelyezve.” (A Gábor Áron-féle ágyúcső 1923. július 12-én került a múzeum tulajdonába – szerk. megj.) A téves információ – miszerint a nyomda a református egyház tulajdona lett volna – bekerült a Székely Nemzeti Múzeumba való letétbe helyezés iratába is: a múzeum leltárkönyvében 1925. augusztus 10. dátummal a 85a tételszám alatt a következő bejegyzés olvasható: „Beküldő neve: Kézdivásárhelyi református egyházközség. A tárgy leírása: Állítólag Bem tábornok által a ref. egyháznak adományozott nyomda, amely a templom északi bástyájában volt elhelyezve.” Árvay József levéltári kutatásai egyértelműen bebizonyították, hogy a nyomdát Bem a városnak, és nem a református egyháznak ajándékozta. És hogy a debreceni kézisajtó rejtőzött Kézdivásárhelyen a református templom tornyában, majd került 1925-ben a Székely Nemzeti Múzeumba, azt a sajtó rézlapjának alsó felében található felirat bizonyítja.