Azt hiszem, hogy ilyenkor az ember – kortól függetlenül – önkéntelenül is ránéz saját életére, arra, hogy „mire vitte”. Eszünkbe juthatnak fiatalkori álmaink, céljaink, visszaemlékezünk törekvéseinkre, de bukásainkra is.

Az, hogy mi valósul(t) meg, az elsősorban rajtunk múlt/múlik. A mindenkori körülmények, a meghozott/meg nem hozott döntéseink mind formálták életünk alakulását. Számba vehetők az elért eredmények és megvalósítások, felleltározhatók a birtokolt dolgok, talán még a kudarcokat is számontartjuk. Mindezeket mérlegelve, annak függvényében, hogy merre billen a mérleg nyelve, érezhetünk megelégedettséget életünkkel kapcsolatban, vagy csalódottságot.

A „mi lett volna, ha…” vagy „úgy kellett volna…” se nem segít, se nem mentség. Utólag könnyű okosnak lenni, viszont bármi, ami megtörtént, az bennünket hivatott szolgálni.

Hiszen választásaink bennünket minősítenek – ahogy bent, úgy kint. Tudásunk, tudatosságunk, gondolataink és érzelmeink tükröződnek tetteink által. Az jelenik meg világunkban, amit magunk hozunk létre. Valójában mi magunk vagyunk a forrás.  És minden tapasztalat – jó és rossz egyaránt – arra való, hogy felhasználjuk az általa hordozott tanulnivalót. Így tehetünk szert bölcsességre (olyan tudásra, amit nem oktatási intézmény ad), ami vezetheti életünket abba az irányba, melyet magunknak kívánunk. Saját életutunk alatt egyéni csatáinkat magunknak kell megvívnunk.

Így arra a kérdésre, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”, nincs egyértelmű jó válasz, sem jó tanács. Természetesen fontos egy kijelölt (élet)cél megfogalmazása és egy járható cselekvési irány megtervezése, de valójában a cél felé vezető úton találhatók az életre szóló és meghatározó kincsek. Ugyanis az út végén úgysem a megszerzett javak, hanem az átélt élmények számítanak.

Keresztes Erika bizalmi tanácsadó