László Zsuzsa
Mindig valahogy a személyes történeteim, életérzéseim mentén írogatok. Bocsánat érte, de most is így lesz. A Háromszék napilap ünnepére érkeztem pár perc késéssel (valahogy nekem a késés többször összejön, pedig igyekszem), és meghúztam magam nem túl elöl, egy szabad helyen.
Akkor is elmentem volna, ha nem lenne kötődésem immár hat éve az újsághoz, külső munkatársként. De így mégis kicsit más érzéssel huppantam le egy szabad székre. Mint aki valahová tartozik. Mert az ember legtöbb esetben gyermekkorától fogva folyton közösségben él, így szocializálódik, megszokja és legtöbb esetben igénye is van rá. Eddigi életem leghosszabb ideje alatt jómagam is közösségekhez tartoztam. Voltam boldog óvodás, néha kevésbé boldog iskolai, aztán egyetemi (bocsánat, akkor még főiskolai) közösségi elem. Majd több színháznál társulati tag, és voltam később szabadúszó színészként előadásokra összeverődött csapatok közösségében. Voltam a szakmámtól elkanyarodva, egészen más területek közösségében, és mindegyikért hálás vagyok. Fontos tapasztalásokkal, remek emberekkel való találkozásokkal járt. És minden új helyzetben, bármennyire szokatlannak, idegennek tűnt, előbb vagy utóbb megtaláltam a kötődéseket. Közösséghez tartozóként keltem reggel, feküdtem este. Két éve saját döntés mentén újra „szabad” vagyok. Magamnak kell megszerveznem, terveznem a napokat, értelmet keresnem, találnom minden egyes percnek. És nem panaszkodom, egészen jól működöm magammal ebben, a már nem is annyira (megint) új helyzetben.
Szóval, ott tartottam, hogy megérkezem a Háromszék ünnepére. Leülök és követem a vetített képeket, megrendülten nézem a már nem köztünk lévő, nagyszerű embereket, akik közül nem egyet szerencsém volt személyesen is ismerni. De meghatódom, és büszke vagyok, amikor többször feltűnik a nagybátyám egy fényképen, aki sok évig grafikai szerkesztője volt a szentgyörgyi napilapnak. És eszembe jut a gyermek- és fiatalkorom, amikor megtisztelő, és igen hangulatos élmény volt a mindenkori szentgyörgyi újságírók, költők, írók társaságában üldögélni, figyelni. Akik nem akárhogyan, nem a legáldásosabb időkben, de mégis nem akármilyen szinten élhetőbbé tették az életünket. Évtizedek múltán, más helyeken élve, hazatértem. És lehetőséget kaptam a szentgyörgyi Háromszék napilapnál írogatni. Remek, elhivatott emberek folytatják, amit folytatni kell. Ezt nem azért mondom, hogy jó pontot szerezzek és megtartsanak külső munkatársként. És azt sem azért mondom, hogy milyen meglepett és megilletődött voltam, amikor a széksorokból maguk közé szólítottak. De egy kicsit újra közösségben éreztem magam.
Nem is akármilyenben. Köszönöm.
Fotó: Ferencz Ancsa / Pamaphoto
