Nemcsak figyelemmel, de örömmel is olvassuk a visszaszolgáltatásokban érdekelt — és mindeddig kisemmizett — sorstársaimmal együtt a témáról közölt írásaikat. Kiemelném Kisgyörgy Zoltánt, aki falujárásai közben nem felejti el megkérdezni: a birtoklevelekkel hogy állunk?
Az utóbbi időben azonban mintha lanyhult volna az érdeklődés. Múlt hétfői lapszámukban olvasom a baconi híreket — sajnos, ebben sem említik a közösség egyik fontos gondját, az erdők visszaszolgáltatását.
Márpedig a jó időkben ehhez az önkormányzathoz tartozó falvak — Magyarhermánytól Szárazajtáig — gazdái birtokolták az erdővidéki erdők jó részét, a Dél-Hargitától a Baróti-hegységig. Mindezekből az egykori magánerdőkből — a közbirtokosságok kivételével — máig szinte semmit sem kaptak vissza, habár a kéréseket a polgármesteri hivatal már jó másfél éve továbbította a felettes szervekhez.
Újra felmerül a kérdés: milyen tevékenysége volt vezetőinknek két évtizeden keresztül a nem kevés fizetések és juttatások ellenében, amiket idáig (a mi pénzünkből, persze) szó nélkül vágtak zsebre?
Időközben a kérvényezők — megunva a sok hercehurcát — jó része már itthagyta ezt a cudar világot, a rongyos élettel együtt, így ha majd visszakerülnek ezek a javak az örökösöknek, illetéket kell fizetniük utánuk, külön pénz a kimérésre és végül a telekkönyvezésre.
Akinek meg nem lesz minderre pénze (honnan is lenne, hiszen nem jár lopni), az majd elkótyavetyéli bagóért. (Nem szóvirág, nálunkfelé egy négyzetméter szántóföld nem éri el egy pakk szivar — na jó, jó — egy csomag cigaretta árát!)
Így majd mindezt felvásárolhatja egy idegen földekről idecseppent jöttment vigéc, akihez majd elszegődhetnek a gyermekeink éhbérért szolgának — hogy dolgozhassanak a nagyapjuk földjén és erdejében —, és munka után kihajthatják őket tapsolni, hogy ország-világ láthassa, mennyi jót hozott nekünk ez a balkáni demokrácia.
Tölgyes Lajos
