1849. július 2-án a kökösi csatában Gábor Áron valósággal maga ellen hívta a sorsot, a sokszoros túlerőben levő, mégis a Feketeügy túloldalára visszaszorított orosz sereg vezetői – tartja Orbán Balázs, Gábor Áron segédtisztjének, a szemtanú Nagy Sándornak elbeszélésére hivatkozva – hamar rájöttek ugyanis, hogy az ágyútűzfedezetet irányító tiszt a sebezhető pontja a háromszéki csapatnak. Az orosz tüzérek tehát a szürke lovon ágyútól ágyúhoz vágtató Gábor Áron kilövését kapták feladatul, ugyancsak Orbán Balázs szerint három lovat lőttek ki alóla, míg egy lövedék őt is eltalálta.
Holttestét „fehér koporsóban” – azaz gyalult deszkaládában – Uzonba szállították, innen indult másnap a gyászmenet Bereck irányába, az eresztevényi táborba, oda, ahová a július 2-i kökösi csatába indulása előtt, Kézdivásárhelyről érkezve utolsó pihenőjét tartotta Gábor Áron és tüzérsége. Itt érte 1849. július 4-én a Gál Sándor honvéd ezredes által vezetett csapatot a hír: Lüders tábornok két fronton, a kökösi és az aldobolyi hídnál is támadást indított Háromszék ellen. Mindkét vonalon védekezésre kényszerítve Gál Sándor Sepsiszentgyörgyre húzódott vissza, és oda rendelte az Eresztevényen állomásozó tüzéreket is, akiknek már csak Gábor Áron sebtében végrehajtott eltemetésére futotta idejükből. Sírhelyét a legenda szerint még aznap portyázó kozákok taposták meg lovaikkal.
Feledve vannak hamvai
Gábor Áronhoz méltó síremlék állítása már a Rikánbelőli Honvéd Segélyező Egylet megalakulásakor, 1861-ben felmerült, bizottságot is alakítottak e célból, az emlékmű költségeit közadakozásból szándékoztak fedezni. Az egyletet azonban megalakulása után rövid idővel betiltották, így a gyűjtés is félbemaradt. Az eresztevényi jeltelen sírt viszont a szomszédos (a mai Benke) kúria lakói, Eresztevényi Antal és testvére, László – mindketten részt vettek a szabadságharcban – gondozták, idővel szerény kőkeresztet is állítottak, mely az évek teltével megkopott és megdőlt, s miután a két testvér kiöregedett, a sírt teljesen felnőtte a gaz.
A síremlék állítása legközelebb az 1867-es kiegyezés után merülhetett fel. Újraindították a gyűjtést, a pénz azonban a kezdeti fellelkesedés után csak nehézkesen gyűlt, ráadásul a síremlékalap gyarapodását az is hátráltatta, hogy időközben Sepsiszentgyörgy városa is elhatározta egy honvédemlék felállítását – melynek költségeit szintén közadakozásból szándékoztak fedezni.
Gábor Áron síremlékének ügyét a Brassóban indított Nemere lap karolta fel, helyet adva a számonkéréseknek is. Így például a Nemere 1871. november 17-i és 21-i számában folytatásban jelent meg a tárcarovatban az Adatok Gábor Áron életrajzához című, R. R. honvédszázados által írt visszaemlékezés, melyet így zár a szerző: „Végül csak annyit említek meg, hogy Gábor Áron sírja – daczára annak, hogy e czélra némi pénz gyüjtetett, és daczára annak, hogy e csekély összeget B. Sz. Zs. (báró Szentkereszty Zsigmond – szerk. megj.) azon igérettel vette át, hogy egy a hőshöz méltó siremlék fölállithatására a kellö lépéseket megteendi: az eresztevényi temetőben egy fekete egyszerü fakeritésen, és még egyszerübb sirkövön kivül, semmi ékességgel nem bir. Feledve vannak hamvai mint élete volt; de nagy lelke felejthetetlen azok előtt kik az akkori nagy napokat átélték.”
Az elfeledett hamvak és az emlékállítás be nem váltott ígérete arra kényszerítette Gábor Imrét, hogy a Rikánbelőli Honvéd Segélyező Egylet 1871. márciusi gyűlésén felvesse testvére, Gábor Áron földi maradványainak hazaszállítását: „ha bár szerény emlék szobor felállitása ezelőtt több évekkel el volt határozva, – melyre adakozások is történtek, s mégis semmi eredménye idáig; s ha netán továbbra is elhanyagoltatnék azon esetbe, kész leend a hála érzet ösztönéből ezen drága porrészeket Beretzk mint szülötte helységébe atyok mellé egy sirhalom alá elhelyezni”, tudósít a Nemere 1871. április 7-én.
Az idegen bámulva, a hazafi imádkozva
A nyilvános elszámolás azonban késett, így hát a síremlékre addig begyűlt összeg hasznosítására más ötletek is születtek: A Nemere 1873. november 25-i számában Puskás Lajos református pap például felvetette, az „emlékoszlop”-ra befolyt pénzt a Kézdivásárhelyen akkor létrehozandó árvaintézet alapítására fordítsák, „mivel szerény nézetem szerint, inkább méltányolva lenne a Gábor Áron emléke a nemzet által, ha ezt látná mindenki a Kézdi-Vásárhelyi árvaintézeten felírva: Gábor Áron árvaintézet, mint bármely fényes siri emlékoszlopon azt: Itt nyugszik Gábor Áron, mert igy elásatik a pénz, úgy pedig kamatozni s áldani fogja ezer meg ezer gyám nélküli árva, mig nemzetünk fennáll.” Az ötletet, bármily nemes célú kezdeményezés legyen is, azonnal elvetette Bitai Bajkó Lajos, már a lap következő, december 5-i számában kifejtve, hogy „Tisztelek én minden szépet, jót és nemest, és ezek sorában magát az árvaintézeti eszmét is, de hogy egy hadi siremlékre szánt összeg arra, vagy bármi más czélra fordittassék, az ellen nyilvánosan felszóllalok, mert Gábor Áron megérdemli Háromszéktől, hogy sírja fölé olyan monumentumot állíttasson, mely előtt az idegen bámulva, a hazafi imádkozva álljon meg.”
1874. október 11-én felavatták Sepsiszentgyörgyön a honvédemléket, így hát a köz figyelme újra Gábor Áron síremlékére terelődhetett: „Egy 861-beli adakozó” nyitotta meg ismét a nyilvános számonkérések sorát az időközben Sepsiszentgyörgyre költözött Nemere 1874. november 21-i számában, szóvá téve azt is, hogy amennyiben nem történnek konkrét lépések a síremlék ügyében, úgy Gábor Imre beváltja fenyegetését, és bátyja hamvait hazaviszi Bereckbe: „Mert ha ily pangó helyzetbe fog továbbra maradni azon szobor kérdése, könnyen megtörténhetik, hogy egy kora reggel arról lesz nemesi szék közönsége értesülve, mit 871-ben márcz. hava 11-én tartott bizottmányi gyűlésben az elhunyt rokona mondott: t. i. mellőzve a begyűlt összeget, mellőzve a nemzet akaratát, miután a várakozás pohara csordultig tele, Bereczkbe a bajnok szülői hamvához lesz, Gábor Áron hamva szállítva s az eresztevényi sirhant kövébe vésve lesz ezen hir tétel – „hic jucuit corpus Aronus Gábor, sur exit non est sic.” (Itt nyugodott Gábor Áron teste, feltámadott, nincsen itt.)
A további vitákat megelőzendő végre Cseh Sándor közzétesz a Nemere hasábjain még az év december 23-án egy kivonatot a „Rikán belüli »Honvéd-segélyző egylet« jegyzőkönyvéből”, melyből kiderül, az adományok folyamatosan érkeznek az egylethez, de a pénzt nem adják oda az egylet alakulásakor az emlékmű felállítására vállalkozó báró Szentkereszty Zsigmondnak, mivel „ő segélyzési kötelezettségére még eddig mit se fizetett bé”.
A bogáncskóró
A gyűjtést így hát átveszi a Nemere, a további adományok a szerkesztőség címére érkeznek, és ezekről a lap folyamatosan tájékoztatja a közvéleményt. Mindhiába azonban: Gábor Áron sírja továbbra is jeltelenül, elhanyagoltan áll az eresztevényi temetőben. Ezt teszi szóvá Pávai Vajna Elek ügyvéd, földbirtokos a Nemere 1881. szeptember 1-jei számában: „Szomorú érzés fogott el gyermekeimmel együtt, látva a rideg közönyt és részvétlenséget a székely nép szabadságáért elvérzett jelesünk sirja iránt. Ily hálátlanságért elitéli nemzetünket az összes müvelt világ. Hősünk sirjáról, a kivel, valahányszor szabadságharczunkra hivatkozunk, dicsekedni szeretünk s nevének emlitésére felmagasztosulva érezzük magunkat, a füvet elvitte a kaszás, de ott hagyta, ráhányta a bogáncskórókat, amelyekből egy hat araszos példányt és 5 p. forintot azon szives kéréssel küldök el a tekintetes szerkesztőségnek, hogy a bogáncskórót tetesse a múzeumba s utat nyitva a hazafias kegyeletnek, nyisson egy új aláirási ivet Gábor Áron honvédőrnagy siremlékére. Ha pedig majd a hazafiak buzgósága folytán az emlékkő elkészült: a sir felett törje össze a közönynek ezen tanujelét, a bogáncskórót és ereszsze szélnek, hadd tudja meg a világ, hogy a székely a bogáncskórót oly emlékkel váltotta fel, a mely hazafias kegyeletének megfelel.”
A bogáncskóró alig egy hónap múlva, október 2-án ismét feltűnik a Nemere hasábjain, ezúttal címben kiemelve: a Virgula néven aláíró szerző keményen ostorozza honfitársait, amiért hagyták gazzal felnőni azt a sírt, „Ahol a tisztelet legmélyebb kegyeletével áll meg a magyar történelem múzsája, ahová zarándokolni jár el a szabadságharczok elmúlt szép napjaira fellángoló hazafias néma kegyelet: azt a sirt elfeledten összeroskadni hagyják Háromszéken – hadd kiáltsa a székely nemzet fülébe szabadon mindenki a lesujtó itéletet: háládatlan vagy őseidhez!” A szerző egyben felajánlja adományok fogadására a Nemere mellett a kolozsvári Magyar Polgár és a Kelet című lapok szerkesztőségeit is, azzal zárva sorait: „Most, a mikor százakra menő értékü diszkardokat vásárolunk az élő hazafinak, talán megérdemel egy szerény emlékkövet az, a ki már meghalt a hazáért.”
Gere István felvétele 1898-ból. Fotó: A Székely Nemzeti Múzeum fotótékája
E fullánkos írást követően „üdvös mozgalom indult meg Gábor Áron elhagyott sirja mellett”, a Nemere már következő számában beszámol arról, hogy a síremlék ügye immár az „erdélyrészi magyarok” ügyévé vált, az eresztevényi sírkertben levő áldatlan állapotot a nagyközönség elé táró kolozsvári lapoknak köszönhetően elkezdtek befolyni adományok nemcsak Háromszékről, de Erdély több részéből is. A sikeresebb gyűjtés érdekében Gyárfás Győző mérnök „fillérestélyek” szervezését javasolta, az elsőt mindjárt a sepsiszentgyörgyi nőegylet rendezte október 15-én. A lap egyúttal vállalta, hogy „Gábor Áron siremléke” címmel állandó rovatban számol be „a Gábor Áron siremléke érdekében teendő legkisebb mozgalomról”.
Nemsokára azonban keserűen kellett megállapítania a Nemere szerkesztőségének, hogy „A Gábor Áron siremléke iránt, úgy látszik, távoli honfitársaink sokkal nemesebben lelkesednek, mint jó magunk”, ugyanis miután a Pesti Napló is beszámolt az elhanyagolt sírról, több magyarországi település kezdett gyűjtést szervezni a Gábor Áron nagyságához méltó síremlék mihamarabbi megvalósítása érdekében, az adományokról, az adományozók nevét is feltüntetve, mindahányszor hűségesen számol be a Nemere.
Gábor Áron lelki üdvéért
Elindult tehát egy országos kiterjedésű mozgalom, a síremlék felállításához a pénz azonban lassan gyűlt, mert bármily lelkesek is voltak az adakozók, bármily sűrűn is szervezték Háromszék-szerte a jótékonysági estélyeket, a befolyt adományok pár tíz forintos nagyságrendűek voltak csupán, míg az emlékműhöz több százas nagyságrendben szükségeltetett a pénz.
1882-ben a Rikán belőli honvédegylet elhatározta, hogy július 2-án, halálának 33. évfordulóján egyházi szertartással beszenteltetik Gábor Áron sírját. Gábor Imre levélben tiltakozott a szertartás ellen, mivel „bátyám, Gábor Áron lelki ügyeit annak családja már rég rendbehozta”, felvetve ugyanakkor, hogy „amennyiben Gábor Áron emlékét a Háromszéki Honvédegylet s talán Háromszék népe (???), mint olyan hősét, ki 1848/49-ben kötelességét csordultig teljesítette, kinek talán parányi része volt abban, hogy Háromszék úgy az osztrák–orosz inváziótól, valamint az oláh és szász rabló csapatok garázdálkodásától megmentetett, celebrálni akarna, üdvösnek s Gábor Áron emlékét dicsőítőbb módnak tartanám, hogyha feleleveníttetnék ama 1861/67-ben lángolt szalmatűz, melynek hevében egynéhány száz forint egy, az ő emlékére állítandó szobor költségei fedezésére gyűjtetett, de ezen összeg éppoly hamar el is kezeltetett.” A család tiltakozása ellenére azonban a Rikán belőli honvédegylet megszervezte a sír beszenteltetését, az eseményt a Kolozsváron megjelenő Ellenzék című lap „a székely nép ünnepének” nevezte, az újság ugyanakkor kiemelte, hogy „a megbotránkozás általános volt midőn láttuk, hogy a megyei és városi bureokratia és a nagy elődök nevét viselő honvédek tündöklöttek – távollétük által.”
A még 1861-ben Háromszék-szinten kezdeményezett adományozási folyamat tehát húsz év alatt országos méretűvé fejlődött, és a szerteágazó gyűjtést is összefogta közben a vármegye közigazgatását ellátó ispáni hivatal, mely évente tartott beszámolóiban tájékoztatta a közönséget a pénzügyek állásáról, így a Gábor Áron síremlék-alapról is. 1890. június 17-én például a Székely Nemzet arról tudósít, hogy „a Gábor Áron siremlék-alap 1889. évi számadása szerint volt bevétel 437 frt 07 kr, kiadás 20 frt 05 kr, év végén a vagyoni álladék 417 frt 02 kr.”
A befejezetlen síremlék
S bár ez a pénz még csupán fele volt az emlékműállításhoz szükséges összegnek, az ispáni hivatal ekkorra már elérkezettnek látta az időt a síremlék megvalósítására. 1891. február 5-én jelent meg az évtizedek óta várt hír a Székely Nemzetben: „Háromszékvármegye alispánja, báró Apor Gábor felhívása folytán a háromszékvármegyei államépitészeti hivatal tervezetet készitett egy diszes siremlékhez, mely Gábor Áronnak az eresztevényi temetőben nyugvó porai fölé emeltessék.” Az Elhagyott sír című tudósítás részletesen beszámol arról, hogyan fog kinézni a síremlék, kifejtve azt is, hogy „Az emlékmű létesülése a költségek begyűlésétől függ. Lapunk korábbi gyűjtése alapján a vármegye kezelése alatt a Gábor Áron siremlék-alap ma 438 forintra megy. Ennek az összegnek közel kétszeresére van szükség, hogy az impozáns emlék felállitható legyen.”
A Székely Nemzet tudósításának alapját Gyárfás Győző királyi mérnöknek az ispáni hivatalhoz címezett átirata képezi, az eredeti kéziratot az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Szolgálata őrzi. Az átiratban Gyárfás Győző teljes műszaki leírást ad a leendő síremlékről, megemlítve, hogy „Az oszlop tetejére későbben alkalmazandó volna egy kiegészitő jelvényszerű diszités, még pedig egy teljes kiképezésű, kerekes ágyút ábrázoló öntvény. Azonban költségek hiánya miatt a tervező erre, ez alkalommal, nem terjeszkedhet ki.”
Szigetvári Ferenc felvétele, 1954. Fotó: A Székely Nemzeti Múzeum fotótékája
A síremlék felállításához szükséges összeg hiányzó részét végül az ispáni hivatal bocsátotta rendelkezésre, így került sor aztán, többszöri halasztást követően, 1892. július 31-én az eresztevényi emlékmű felavatására. Az obeliszket Gyárfás Győző tervei alapján Zuliáni Péter és Bogdán Flóri készítette málnási kőből, csupán az emlékmű – később helyére került – márványtáblája készült a kőfaragó, szobrász Gerenday Antal budapesti műhelyében, Gábor Áron félprofilját az egyetlen hitelesnek elfogadott, Gyárfás Győző által 1881-ben rajzolt arcképről mintázva.
És ezzel hosszú időre le is tudta az utókor az első Gábor Áron-emlékművet. Az idők során a síremlék több kisebb javításon esett át, volt, hogy hatalmas fák rejtekében kellett meghúzódnia, a Gyárfás Győző leírásában „későbben” tetejére szánt „jelvényszerű díszítés” felhelyezése viszont többé fel sem merült.
Lerótt adósság
A síremlék felújítása az avatás után több mint száz esztendővel igen szükségszerűvé vált, erre a 2014-es Gábor Áron Emlékév szolgáltatott lehetőséget: az obeliszk időközben kimozdult köveinek helyreigazítása, a kihullott kötőanyag pótlása mellett az emlékmű környezetének rendezése (az országút menti széles vízelvezető árok befödése, az így kialakult tér kockakővel való burkolása) is ekkor történt meg, miként a síremlék melletti kopjafaerdő – az Emlékezés erdeje – szintén ekkor kezdett kialakulni. Az Emlékezés erdejének létesítését a 2014-es emlékév szervezésére alakult Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság kezdeményezte azzal a szándékkal, hogy a Kárpát-medence települései, egyházai, civil szervezetei emléket állíthassanak a székely nemzet hősének. A kopjafák szabályos sorba állításával a kezdeményezők azt a hatást kívánták elérni, hogy minden egyes emlékjel Gábor Áron egy-egy katonáját jelképezze. Az Emlékezés erdejében a 63. kopjafakatonát Mosonmagyaróvár önkormányzata állíttatta Gábor Áron halálának 175. évfordulóján, 2024. július 2-án.
2014-ben ugyancsak a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság javasolta a síremlék tetejére az ágyúmakett felhelyezését, arra azonban akkor nem kerülhetett sor. Újabb tíz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a háromszéki Rotary klubok anyagi támogatásával teljessé válhasson eleink emlékállítási törekvése, s a Gyárfás Győző tervezte síremlék végre befejezve hirdethesse: a székely nemzet ma épp annyira tiszteli legnagyobb hősét, mint mindvégig az elmúlt egy és háromnegyed század során.
Gábor Áron befejezett síremlékének avatására 2024. július 4-én, az eresztevényi temetőben történt eltemetésének 175. évfordulóján kerül sor 18 órai kezdettel.
