Alig haladva, mintha túrnia kellene minden tapodtért a földet, törpévé, félelmetlenné zsugorodva a vég nélküli lehangoltság térein, csúszott a vonat kígyója az állomás felé.

Esteledett. Mint a hold, halványan, semmi fényt nem osztva gyúlt ki egyetlen ívlámpa, és még bizonytalanabbá tette a lehulló homályt.

A tolató mozdonyok keserves sikoltásait elnyomta a kifúlt dübörgés. A befutott vonat feltépett oldalán fel és alá ömlött az ember: tülekedést, oktalan zsivajt vert fel az ádáz, kényszerű ostrom.

Fiatal leány sodródott alá a hágólépcsőn. Viseltes télikabát, könnyű, őszies selyemsapka volt az öltözéke. Karcsú, halványbarna nyaka meztelenül nyúlt a gallér fölé, és kezét sem óvta kesztyű, úgy, hogy vörös-barnára kifújva tapadt a rézkorlátra és a kis kézitáska fülére. Amíg a tömegben sodródott, bizonyos könnyűséggel haladt, mihelyt azonban meglazult körüle az emberáradat, belecsúszott egyik lábával a sínek közt tócsálló kormos vasútlébe. A víz beloccsant alacsony lakkcipőjének szélein, hogy halk sikkanással szökött vissza, feltartva a peron felé rohanó sokadalmat. Meglökődött hátulról, hangosan észre térítette a fennakasztott utas.

— Előre, kisasszony!

Tétován nyújtotta most ki a kezét, átugrotta a tócsát, a síneket, és félrehúzódott egy férfihoz, aki éppen a hordárt faggatta a vonatok érkezése, indulása felől. Valamiért ismerősnek, legalább bizalomgerjesztőnek találhatta.

— Engedje meg, uram, hogy önnel tartsak a váróteremig.

A szegődés a férfit kellemetlenül érintette. Udvarias tartózkodással tűrte el, hogy a nyurga, lehajszolt teremtés belekapaszkodjék karjába. A peron kőkockáin a leány elengedte a férfi karját, és félszegen mutatott a kitárt íves kapura:

— Itt kell bemenni, ugye, a várótermek felé?

— Ha óhajtja, bekísérem és elhelyezem.

Keserű-kegyetlen parasztdohánynak, izzadt darócoknak, száradó csizmáknak és durva ételeknek szaga állott az arcmagasságban fullasztóra hevített, lábszárnál élesen, huzatosan hideg épületben. Karácsonyra szabadságolt katonák részeg-boldog danája búgta át a termeket...

A másodosztályú váróteremben az unalomtól majdnem elalélt emberek nyúltak el a padokon. Reggeltől estig, estétől reggelig kellett várni némely csatlakozásra. Kifogyott az étel, a tréfa, az olvasnivaló, a világosság. Csak az idő tartott elpusztíthatatlanul. Egy vasutas éppen létrát cipelt be, és a lámpáig mászva meggyújtotta az egyetlen petróleumlángot, amely sárgás-rőten pislogott át a bekormosodott üvegen.

— Köszönöm szépen — ült le a leány egy üres szegletbe — Kolozsvár felé három óra múlva lesz beszállás, ugye?

— Kolozsvárra méltóztat utazni?

— Ó, nem, sokkal messzebb. Repatriálok — mondta fájdalmas és mégis szinte gúnyos hangon.

— Miért? — kérdezte a férfi majdnem számon kérve, mintha személyesen érdekelné az ismeretlen nőnek ügye.

— Tóth Pálma vagyok — felelte a leány. Neve puszta említésével, úgy hitte, minden meg van mondva mindenkinek.

A férfi pillanatokig elcsodálkozva hallgatott.

— Hogy én nem ismertem magára! Mert én meg Szlanik Sándor vagyok. Tóth Pálma! Nem képzeli, hogyan örvendek én ennek a találkozásnak. Pedig nagyon keserves volt nekem, amikor megérkeztem Újvár felől a délután, hogy késő estig várjak itt a csatlakozásra. Szerencsére közben megjött Ajton Barna felülről, és vele gubbasztottunk az első osztályúban. — Ránézett Pálmára. — Magáról is beszélgettünk!

Hangja lágy volt, óvatos, bocsánatkérő.

— Talán menjünk át hozzája — indítványozta.

— Barna hova utazik?

— Vissza a pátriájába.

— És honnan jön?

— Kint járt Pesten... rossz szándékkal ő is. Őrület! Én nem értem, hogy minden gyökerünkkel kiszakadunk innen!

Pálma elhárította a feléje nyújtott kart.

— Nem, nem megyek át az első osztályúba. Egyszer már láttam, hogyan tessékelte ki onnan Korlátot a kalauz, amikor itt éjszakáztunk egy irodalmi est után. Pedig csak a földre feküdt aludni. A tükör alá. Mert sehol másutt talpalatnyi hely nem volt...

— Akkor Barnát hívom ide.

Ajton mellett, a padon újságok hevertek. Olvasni nem lehetett a gyatra világításban. Hanyatt dőlve a falnak a mennyezetre bámult. Arca halvány volt, megkeskenyedett. A dús szemölddel és sűrű pillákkal árnyalt tekintet bágyadt csillámot vetett, olyat, mint betegé, ha már leesett a láz.

— Nem is gondolod, Barna, kivel találkoztam a sínek között. Hogy mondtad az imént: Tóth Pálma alatt elvágták a fát...

— Pálmával?

— Jöjj át hozzá, én nem tudok soká kettesben maradni vele. Olyan viharvert, szinte ágrólszakadt. És én... én olyan szívtelen voltam hozzá egyszer!

— Most megengesztelheted, barátom.

Szlanik szomorúan gondolkozott el.

— Vele már késő megengesztelődni. Tudod, sokszor jut mostanában eszembe Zudor Anna kijelentése, akkor, ott kint a Királyék pusztájában. Emlékszel?

Ajton pillanatra behunyta a szemét. Igen, emlékszik.

Átvergődtek a zsúfolt folyosón a másodosztályú váróteremig, és meghúzódtak Pálma mellett a homályos sarokban.

— Gyűlöltem érte... szinte gyűlöltem Zudort — tért vissza Szlanik a tárgyra —, amikor azt állította — jósolta! —, hogy a világnézeti harcok Erdélyben travesztiákká válnak, és hogy a jó szándékúak túl azokon egyszer valahogy mind találkozni fognak.

— És találkoznak is, íme! A kocsárdi állomáson — és így! Szétfutóban...

— Ó nem... nemcsak a kocsárdi állomáson, és nem csupán így! Hanem lélekben, és akárhogy is széjjelszóródunk! — Testvérkeresőn lobogott bele szomorú szeme a másik két bánatos szempárba, és az erőtelen, gyér lámpavilág mellett is megtalálta csillanásukat.

Halkan, de azért űzött, szenvedélyes mondatokban indult meg beszélgetésük. Mindhármuk szívét úgy megzúzta, megtaposta az idő. Szlanik Sándor is elvesztette a Mécs szerkesztői polcát. Gyógyulni járt Újváron. Mint maró folyadék égette seb, úgy sajgott benne máig a pillanatnak emléke, amikor Placsintár vezérigazgató tudtára adta, hogy bizonyos irányba való exponáltsága nem válik hasznára a vállalatnak. De nem panaszkodott, csak igyekezett nagyon gyöngéd és megértő lenni Pálmához.

Ajton volt a leghallgatagabb. Ott, ahol a lámpa kormon szűrt fénye már egészen kisorvadt, egy nő ült, mintha éppen kereste volna a legelrejtettebb zugot. Valami odavonta pillantását, minduntalan felé rebbent a figyelme, és csak későn szólt bele a társalgásba.

— Pálma... miért fut el közülünk? Látja, én is azt hittem a magam fejvesztett szerencsétlenségében, hogy jobb lesz egyebütt. Ki kellett mennem, hogy ráébredjek tévedésemre. Amikor a darabom ügyében jártam — elhelyeztem kiadásra! —, beláttam, hogy minket odakint csak mint erdélyieket akarnak már bírni.

— Számomra nincs hely többet ezen a földön... nem azért, amit Anna olvasott reám, hogy nem a szolgálat volt előttem a legfontosabb, hanem mert vétkeztem a Szentlélek ellen. Tudván tudtam néha — legalábbis éreztem, sejtettem utoljafelé, mit cselekszem... és mégis... rohantam tovább.

Odáig volt, hogy kitör rajta a kétségbeesés, de aztán összeszedte magát.

— Az más, Barna, egy pillanatra megtántorodni, és aztán... visszaállani a rendbe. Maguk olyan csodálatosak, olyan áldozatra szántak... de én gyarló vagyok, az voltam, utolsó percemig. Nem bírtam elviselni — nem bírnám! —, hogy ott maradjak, ahol porig égtem, és újrakezdjem!

Egy hordár jött be, és megsúgta Ajtonnak, hogy vonatja szerelve van már, valahol a leghátsó síneken túl az állomás előterén.

— Én Pálmát elgondozom Kolozsvárig — búcsúzott Szlanik.

Pálma reszketve szorongatta a távozó barát kemény férfikezét.

— Krammernek... Korlátnak, mindeniküknek... különösen Annának... — hangja elcsuklott.

Könny futott le arcán, de ezt nem lehetett látni.