Április 21., s én már napok óta figyelem a meteorológiai előrejelzést. Lehűlést jeleztek, be is vált (miért is ne?). Szűk tizenöt Celsius-fok: ehhez nekem öltözni kell (rendesen!). Az öltöztetésem sem egyszerű mutatvány, ami hatványozódik a ruhadarabok számának növekedésével. Emőke, a személyi asszisztensem tudna mesélni erről egyet s mást. Úgyhogy három nadrág, négy blúz, bőrdzseki, baseballsapka – irány Szibéria… azaz csak az unitárius templomba kéne valahogy eljutni, s ott nem halálra fagyni! Na nem, nem a hőmérséklettel van baj – az én keringési és hőháztartási rendszerem enyhén szólva alulteljesít.
Lejutni a második emeletről, kerekesszékkel. Az sem egyszerű (miért is lenne, mi abban az érdekes, ugye?). Kisbusz kell, amelybe „szekerestül” beférek. Jön Előd, övé a kis Transporter, indulhatunk. Markos legények, nagy hatékonysággal mobilizálnak, megy minden, mint a karikacsapás. Konferenciaterem, kb. hatvan ember, idegen és ismerős arcok, köztük testvéreim: Kinga és Lilla (hol lennék már nélkülük!). A fotók már a falon sorakoznak, mint a lénia. Na nem maguktól ugrottak oda, természetesen. Köszönet illeti Bettikét, aki az anyagi támogatása mellett önzetlenül vállalta a képek szállítását is helyszínről helyszínre. (Itt Steigi és felesége, Hortenzia nem kis munkával „varázsolta” helyükre a képeket. Szép lett, Steigi pedig utólag bevallotta, hogy „a Mici nélkül én nem tudtam volna felrakni őket”. Létrázni kellett rendesen, s ott az a fránya túlsúly, ugye?)
Na, szóval: Péterfi Ágnes lelkésznő felvezeti pár szóban az eseményt, aztán megkapjuk a szót. Steigi súgja: kezdjed te! Kezdem. Gyenge a tüdőkapacitásom is, nem könnyű kellően hangosan beszélni. Elmondjuk mindketten a mondandónkat, nagy tapsot kapunk. Kicsit feszengek, de megnyugtatom magamat azzal, hogy elsősorban a tárlatnak szól az ováció. „Véletlenül” a következő hét épp a Szent György Napok, a tárlat látogatható, a lelkésznő jelzi, hogy „nagyon sokan megnézték, sikeretek van!” Én meg, hogy „a siker pont nem volt belekalkulálva a dologba, de nincs mit tenni”. Steigi, jó szülő módjára, heti két-három alkalommal ránéz a képekre, hogy minden rendben van-e. Kapom a fényképet, hogy a cserepes növényt, a kis fát a sarokba taszították, s két fotót részlegesen takar. Mondom: „biztosan ott a helye, s talán a takarító húzta oda”. (Hiába, na: a régi beidegződések.). Kapom az üzenetet: „odahúztam az ablak alá, ott nem takar semmit”. Következő héten megismétlődik a történet (gondolom, hetente van takarítás), „visszahúztam a növényt”. Engem pedig rettenetesen szórakoztat a dolog!
Május 26.
Második stáció, a helyszín az evangélikus templom. Steigi lombáris porckorong-delokációjára való tekintettel kisebbik fia, Pityu, valamint egy barátom fia, Csongika asszisztál Elődnek a mozgatásomban. Tinédzserkorú, markos legények, gond egy szál se! Huszonkét fok van, teljesen emberbarát, de vigyáznom kell, a templom bent hűvösebb. Időben érkezünk, még tart a dupla keresztelő. Aztán Zelenák József esperes előinvitál minket a szószék mellé. Rövid felvezető után én kapom a szót (mert én kezdem, már tudom). A tárlat szerkezetéről, a lélek négy állapotáról beszélek, majd Steigi is vázolja a „lélekkel való fotózás” rejtelmeit, alkotói motivációit. Nincs taps (templomban nem illik!). Negyven ember, abból fele a keresztelői társaság: húszas-harmincasok. Valószínűsíthető, hogy kicsit unták a mi „lelki dumánkat”. (Én pedig remélem, hogy senkinek nem okoztunk a felszólalásunkkal maradandó lelki sérülést.) S hogy mi se sérüljünk, végül mi is beugrottunk egy közeli vendéglátói kerthelyiségbe a megpróbáltatásokat kiheverendő-levezetendő szándékkal. Így utólag elmondhatom: sikerrel jártunk (ott is). Kettő kipipálva!
Június 20.
Nem hiszek a véletlenekben, szerintem minden okkal történik, különben okafogyottá válik a létezés. Református vártemplom, harmadik tárlathelyszín. Dénes Katinka lelkipásztortól ezt a dátumot kaptuk, így társrendezvénye lehettünk a Klasszikusok a világ körül koncert nyitó eseményének. Kültéri kiállítás, rusztikus miliő, micsoda helyszín! Örültünk. Úgy volt, hogy a várfal belső oldalára kerülnek a fotók, de utólag kiderült, hogy nem lehet megfúrni, mert műemlék épület. Viszont biztosítottak róla, hogy megoldják: lesznek állványok. És lettek is! A Művészetiből kaptunk kölcsön tizennyolc hatalmas festőállványt, két-két fotóval állványonként fel is fért az anyag.
Délután hatkor kezdünk. Dénes Előd lelkipásztor felkonferálja a rendezvényeket, utána beszélünk mi. Részemről volt pár baki, egyiket helyben korrigáltam, a másikat csak utólag érzékeltem a videóanyagról. (Mondom magamban: vagy a kánikula teszi, vagy csak simán vénülök.) Itt nagy tapsot kaptunk. És nagy tapsot kaptak a Klasszikusok csodás tehetségű fiatal zenészei is. Sajnos, a kiállítás e helyszínen csak aznap volt megtekinthető, az állványokat vissza kellett adni még estére (ebben Előd barátom oroszlánrészt vállalt, visszakerült mind, a kellő időben). Ezen alkalommal Zárug Laci barátunk (aki a tárlatunk egyik anyagi támogatója is!) frissen megjelent gyönyörű verseskötete is elérhetővé vált. E kötet abban kapcsolódik hozzánk, hogy Steigi fotóival illusztrálták, jómagam pedig a szerkesztést, digitális munkát végeztem. Egy szép nap volt, különleges hangulattal bíró, és hab a tortán, hogy aznap töltöttem be az ötvenet. (Úgyhogy tudom: vénülök.)
Július 7..
A negyedik és egyben tervezett utolsó stációja a Lélekösvényen tárlatkaravánnak július 7-ére volt kitűzve. Helyszín: a Krisztus Király-templom. Hatalmas a belső tér, jó szellősen felfért a harminchat fénykép, és a képek felfüggesztése is zökkenőmentesebb volt. Takó István plébános lelkiismeretesen készült a kiállítás anyagából, hosszasan méltatta annak pozitívumait. Az én beszédem alatt Steigi tartja nekem a mikrofont. Bevallása szerint nagy szédülés tört rá, meg kellett fogózkodnia a székem fogantyújába. Szerencsére, amilyen hirtelen jött a gyengeség, ugyanúgy távozott is. (Meglehet: ő is öregszik kicsit – egyidősek vagyunk.) Itt is volt taps.
Az ókori görögök az időt – minősége szempontjából – két kategóriába sorolták. A „sima”, lineáris időt kronosznak, az ebbe ágyazódó „különleges” időt kairosznak hívták. Vannak azok az idők, amire az ember előre készül, majd utólag is – akár emberöltőnyi távlatból – részletesen fel tudja idézni a történéseket. Számunkra, Steigivel, szerzői minőségünkben a Lélekösvény ilyen különleges idővé vált. Az első pillanattól, az alkotási folyamat alatt, és végül midőn a világra szabadítottuk e kivételes anyagot. A rengeteg pozitív visszajelzés, a csillogó tekintetek, a meghatottságtól remegő hangok, a sok-sok elhangzott köszönöm mind-mind azt sejteti, hogy megérte időt, energiát, munkát fektetni a Lélekösvénybe.
A legelején azzal a gondolattal vágtunk bele az egészbe, hogy ha csak egy embernek is át tudunk a kép és a szó által valamit adni, ha csak egy személyben is megmozdul valami pozitív dolog, akkor már megérte. És így utólag bátran kijelenthetjük, hogy igenis, többszörösen megérte! Egyik közös ismerősünknek, aki évtizedek óta rendszeresen látogatja az éppen aktuális fotókiállításokat, az volt a megállapítása, hogy ehhez hasonlót Szentgyörgyön még nem csinált senki. Rengeteg jó szándékú ember összefogása tette lehetővé, hogy ez a nagyszabású projekt megvalósulhasson. És hiszek benne, hogy volt egy kis gondviselés is a történet fölött.
Legszerényebb becslések szerint is a Lélekösvényen spirituális jellegű tárlatkaravánt megtekintők száma négy számjegyűre tehető, ezzel a nézőszám tekintetében ott van az élvonalban. Mi pedig az induláskor nem gondoltuk, hogy ennyi embert érdekelni fog a dolog, és tiszta szívvel reméljük, hogy akad olyan ember, aki számára a kiállítás ugyanúgy kairosszá lett, ahogy az számunkra is. Kis szerencsével ott leszünk a magyar fotográfia napja alkalmából rendezendő fotópikniken is az Erzsébet parkban. És idővel talán egy kis formátumú zsebkönyvecske formájában is elérhető lesz a Lélekösvényen. Ezek a tervek.
A zöld hátú díszkötéses füzet, amelyet Steigi rugalmasan vendégkönyvvé léptetett elő, szebbnél szebb bejegyzésekkel, véleményekkel van tele. Egyet idézek: „Csodálatos ez a kiállítás, miként Ti is. Isten áldjon és vezessen, óvjon benneteket, hogy Fény lehessetek az embereknek.” És ez az a pont, amikor már nincsenek szavak.
Kisgyörgy Benjámin
