A második világháború végére körülbelül 375 ezer romániai zsidó maradt életben. 1930-ban 756 ezer zsidó élt Romániában. Közülük 1944-ben 150 ezret a magyar hatóságok a német hatóságokkal együttműködve a lengyelországi és németországi megsemmisítő táborokba deportáltak, ahol mintegy 130 ezret meggyilkoltak.

Raul Hilberg tanúvallomása szerint „több mint 27 ezer zsidó halt meg 1941 júliusában és augusztusában Besszarábiában és Bukovinában, csak augusztusban hétezren vesztek oda tranzittáborokban, ezren pedig Transznisztriában”. Ion Calafeteanu és Maria Covaci román történészek 27 500-ra teszik az ugyanebben az időszakban, azaz 1941 júliusában és augusztusában az életüket vesztettek számát. Dinu C. Giurescu történész statisztikai számításai szerint a háború kitörése és 1941. szeptember 1. között Besszarábiában és Észak-Bukovinában összesen 19 419 zsidó tűnt el. Marcu Rozen becslései szerint 1941. szeptember 1-jéig 55 566 zsidónak veszett nyoma. (…)

1942. szeptember 7-én a Bukovinai Kormányzóság katonai kabinetje a Minisztertanács elnökségének küldött 3846-os telefonos feljegyzésében a Transznisztriába deportáltak számáról a következőt jelentette: 90 334-et Bukovinából (1941 júniusában és júliusában 57 849-et vidéki területről), 28 341-et 1941 októberében Csernovicból és 4094-et 1942 júniusában ugyancsak Csernovicból telepítettek ki. A Bukovinából, Besszarábiából és Transznisztriából deportált és nem deportált zsidók helyzetéről szóló, kézzel írott egyik feljegyzés ugyanezt a számot említette: Bukovinából 90 334-et deportáltak (és 19 089 helyben maradt), Besszará­biából 56 089-at deportáltak (753 ott maradt), Transznisztriából pedig 65 252-t deportáltak (6759 helyben maradt). Egy 1942. szeptember 21-én kelt jelentés, amelyre Ion Antonescu „igent” írt, további 6234 Csernovicból, valamint 592 Dorohoiból deportálandó zsidóra vonatkozott (a deportálásra soha nem került sor). Ez a jelentés 90 334 Bukovinából, 56 089 Besszarábiából, valamint 65 252 Transznisztriából már deportált zsidóról tesz említést. A Bukovinából és Besszarábiából deportáltak száma tehát összesen 146 423 volt.

A Transznisztriai csendőrség felügyelősége által a Transznisztriai Kormányzóság főtitkárságának 1942. szeptember 9-én 9138-as számmal benyújtott jelentésben az szerepel, hogy 119 065 zsidót deportáltak a Dnyeszteren túli területre (…) Ami a „helyi zsidók transznisztriai mozgását” illeti, ugyanez a jelentés „65 ezer zsidó eltűnését említi Odesszában és 4 ezerét Moghiljevben”. Ebből az anyagból kiderül, hogy összesen 119 065 román zsidó érkezett meg élve a Dnyeszteren túlra.

Ha Bukovinából és Besszarábiából összesen 146 423 zsidót deportáltak Transznisztriába, és közülük 119 065 zsidó érkezett oda élve, ez azt jelenti, hogy 27 358 zsidó meghalt – részben gyilkosság áldozataként – a deportálás során. „1943 elején 50 741 túlélő zsidó volt Transznisztriában (ebből 13 980 besszarábiai és 36 761 bukovinai).” „Feltételezhető, hogy 1943 végén mintegy 60–70 ezer túlélő volt. (…) Úgy tűnik, hogy az összesen 150 ezer deportált zsidóból körülbelül 80–90 ezret pusztítottak el Transznisztriában. A deportált zsidók 54–60 százalékát irtották ki. A besszarábiai zsidók körében volt a legmagasabb a megsemmisítés mértéke (körülbelül 90 százalék), utánuk következtek a Dorohoi megyei zsidók (majdnem 50 százalékkal). A bukovinai zsidók esetében az arány 35–40 százalékos volt.”

1940 és 1944 között Transznisztriában mintegy ezer román zsidót gyilkoltak meg, és tízezrek kényszerültek a határon túlra menekülni. Ugyancsak 1944-ben a dél-erdélyi, korábban Románia területéhez csatolt Nagysármás városát ideiglenesen megszálló magyar csapatok 126 zsidót gyilkoltak meg.

Különböző becslések szerint 1941-ben Besszarábiából és Bukovinából mintegy 100 ezer zsidó a szovjet hatóságokkal együtt távozott, vagy ez utóbbiak deportálták őket. Körülbelül 50 ezer zsidó élte túl a deportálásokat Transznisztriá­ba. Mintegy 55 000 zsidót a román és német csapatok öltek meg 1941-ben Besszarábiában és Bukovinában. Legalább 130 000 helyi zsidó szintén gyilkosság áldozata lett Transznisztriában (főleg Odesszában, illetve Golta és Berezovka megyében), és legalább 75 000 romániai deportált zsidót öltek meg, vagy meghaltak. (…)

Ha hihetünk ez utóbbi adatnak, ez azt jelenti, hogy körülbelül a 135 ezer őshonos zsidóból mintegy 115 ezret a román fennhatóság alatt irtottak ki. A Szovjetunióban zajlott kihallgatása során Alexianu transznisztriai kormányzó a következőket nyilatkozta az ottani őshonos zsidó áldozatokról: „Az élelemhiány és a különféle járványos betegségek miatt tömegesen haltak meg a foglyok. Úgy emlékszem, ezekben a koncentrációs táborokban közel 160 ezer békés szovjet állampolgár vesztette ugyanígy az életét.”

Román fennhatóság alatt körülbelül 270 000 zsidót öltek meg a román központi vagy helyi hatóságok parancsára – olykor a németekkel együttműködve, gyakran pedig a németek közreműködése nélkül. A román háborús bűnösök perében Wilhelm Filderman azt vallotta, hogy Besszarábiában és Bukovinában legalább 150 ezer zsidó semmisült meg Antonescu rendszere alatt. A tárgyaláson Mişu Benvenisti cionista vezető azt állította, hogy 270 000 zsidó halt meg az említett rezsim idején. Ugyanezt a számot említi Raul Hilberg. Ehhez hozzá kell még adni legalább 25 000 deportált romát (cigányt), akiknek legfeljebb a fele tért vissza.

Ami a román zsidók kiirtásának és túlélésének a történetét illeti, az megannyi ellentmondással terhes. A januári légiós pogromok áldozatainak száma kisebb volt a román hadsereg és csendőrség által később, közvetlenül a háború kezdete után elkövetett tömeggyilkosságokhoz képest. A tömeggyilkosságok egyben ideológiai győzelmet is jelentettek a légió számára, mivel a több évig alkalmazott légiós propaganda közvetlen eredményeit, a Vasgárda antiszemita ideológiájának közvetlen megtestesülését látták benne. A történelem iróniája, hogy a légiót abban az időszakban betiltották.

Ahogy Raul Hilberg írja: „Németországon kívül egyetlen ország sem vett részt ilyen tömegesen a zsidók lemészárlásában.”

Ahogy 1941-ben Magyarországon és 1942-ben Bulgáriában, a zsidóellenes etnikai diszkriminációnak Romániában is földrajzi vonatkozása is volt. Elsősorban a szomszédok által vitatott vagy a szomszédokkal szemben vitatott területekről származó zsidókat deportálták és ölték meg. Magyarországon a nem magyarnak tekintett zsidókat ölték meg, Bulgáriában pedig a trákiai és macedóniai zsidókat deportálták. Romániában a bukovinai és besszarábiai zsidókat deportálták és gyilkolták meg. Bukarestben ugyanakkor a kétségbeesés pillanataiban szokatlan párbeszéd folyt a román hatóságok és a zsidó közösség vezetői között. Annak ellenére, hogy az erőszakos hivatalos propaganda miatt – az összes többi zsidóval együtt – e közösségi vezetőket a román nemzet ellenségeinek tartották, ők petíciókon és meghallgatásokon keresztül képesek voltak folyamatosan fenntartani egy kommunikációs csatornát a román hatóságokkal. S bár a román és a német bürokratikus apparátus elméletileg szövetséges volt a zsidók likvidálásának folyamatában, mégis meglehetősen nehézkesen és csak rövid ideig működtek összehangoltan. Inkább kibékíthetetlen ellentétek alakultak ki közöttük az alkalmazott stílus, időzítés, megoldások és módszerek tekintetében. Tiltakozást és ellenkezést váltott ki a németek részéről a pogromok románok által használt „technikai kivitelezése”, a zsidók „menetelés közbeni meggyilkolása”, amely „erőszakos rögtönzéssel” zajlott, valamint az az elhamarkodottság, ahogy a román hatóságok átterelték a zsidók hosszú menetoszlopait 1941-ben a Dnyeszteren, 1942-ben pedig a Bugon túlra; 1942 őszén ugyanezek a román hatóságok elutasították és halogatták a romániai zsidók deportálását a lengyelországi táborokba, ahol biztos halál várt rájuk.

A bălţi-i zsidó közösség vezetői egy órával a kivégzésük előtt. Fotó: Yad Vashem Photo Archives, neg. 01324

A román hatóságok kezdetben engedélyezték a román zsidók deportálását a németek által megszállt területekről és Németországból. Körülbelül 4500 román állampolgár halt meg így, de a román hatóságok később meggondolták magukat ezzel kapcsolatban, és ennek eredményeként több ezer külföldön élő román zsidó állampolgár élte túl a holokausztot.

A romániai zsidókat tömegesen deportálták Transznisztriába, de a túlélők egy részét hazatelepítették. Ahogy a hatalmas német koncentrációs gépezet egyre tökéletesebbé és félelmetesen hatékonyabbá vált, a románok által elkövetett gyilkosságok mértéke – s ezzel együtt a romániai antiszemita intézkedések hatékonysága is – csökkent. Ezek az ellentmondások (szándékosan vagy nem szándékosan) a legkülönfélébb magyarázatokat adják a romániai zsidók legalább felének a túlélésére.

A Ceauseşcu eszmei iskolájához tartozó történészek és újságírók a román humanizmus elméletét terjesztették, mely humanizmus állítólag önmagában is lehetetlenné tette a romániai holokausztot. Ennek az elméletnek a hívei gyakran próbálták kisebbíteni vagy akár teljes mértékben tagadni a román hatóságok felelősségét a zsidók lemészárlásában, és kizárólag a németek felelősségére helyezték a hangsúlyt.

Különböző történelmi dokumentumok olyan esetekre emlékeztetnek, amikor egyes román állampolgárok, civilek vagy katonák, védték és segítették a halál árnyékában lévő zsidókat. A jászvásári pogrom idején a Dacia malom igazgatója zsidók tucatjait mentette meg. Alexandru Constantinescu ezredes, a vertiu­jeni-i tábor parancsnoka nem volt hajlandó kínozni a zsidókat, és kérte lemondásának engedélyezését. Sok román katonát és civilt állítottak hadbíróság elé, mert megpróbálták Romániába juttatni a Transznisztriá­ba deportált zsidók leveleit. Traian Popovici, Csernovic polgármestere szembehelyezkedett a deportálással, és zsidók ezreit mentette meg. Sabin Motora ezredes, Vapniarca utolsó parancsnoka rendkívül nehéz feltételek között biztosította a kommunizmussal vádolt zsidók hazaszállítását ebből az ottani táborból. A civil vagy a katonai jótevők nevei olykor feledésbe merültek a háborús zűrzavarban. E jó cselekedetek némelyike szerencsés következményekkel járt, de ezek csak elszigetelt és kivételes esetek voltak. Azt az időszakot inkább a terror, a rablás, a nemi erőszak, a deportálások és a merényletek jellemezték. A zsidók nagy részének túlélése a román közigazgatási rendszer korrupciójának és Ion Antonescu azon döntésének volt köszönhető, hogy először elhalasztotta, majd meg is tagadta a deportálásokat a Regátból.
A besszarábiai, bukovinai és transznisztriai zsidókkal szemben alkalmazott bánásmód miatt sokan beavatkoztak, közbenjártak mind az országon belül, mind külföldön, s ez bizonyos fokig arra késztette Ion Antonescu marsallt, hogy lemondjon a deportálásokról Moldvából, Munténiából és Dél-Erdélyből. A Vatikán, Svájc és az Egyesült Államok diplomáciai képviselői elsősorban a Háborús Menekültügyi Hivatalon keresztül, a Nemzetközi Vöröskereszttel együtt segítettek a román zsidók megmentésében. A zsidók deportálására irányuló német nyomásnak végül ellentétes hatása lett. Különböző román politikusok, köztük Iuliu Maniu, I. C. Brătianu, N. Lupu és az anyakirályné is közbenjárt a zsidók érdekében.

A bukaresti amerikai követség első titkárával, James Webb Bentonnal folytatott megbeszélésen Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt vezetője a romániai antiszemita atrocitások okairól szólva kijelentette, hogy „a marsall nincs teljesen birtokában szellemi képességeinek”, és hogy „valójában a jelenlegi zsidóellenes intézkedésekért a németek és mindenekelőtt a német hadsereg viseli a felelősséget”. Maniu az ilyen kijelentésekkel Románia kedvező képét próbálta fenntartani a külföld szemében, a németeknek tulajdonítva a kizárólagos felelősséget a romániai zsidóüldözésekért. Maniu neheztelt az erdélyi zsidókra, akiket magyarbarátnak tartott, ennek ellenére közbenjárt az érdekükben. 1946 elején Maniu audiencián fogadta a zsidók egy csoportját, akiknek a következőket mondta: „Jelenleg az államnak fontosabb problémái vannak, mint a zsidókérdés. Ha eddig nem történt semmi, gondoljanak csak bele, hogy a kormányban tábornokok is vannak, és lassan dolgoznak. Akkor mi a gond? Maguk a pénzükkel és az eszükkel eddig is boldogultak.”

Transznisztriai deportálásra összegyűjtött romániai zsidók egy besszarábiai faluban. Fotó: Simon Wiesenthal Központ Könyvtár és Archívum, neg. 08418

Olykor a zsidók rovására is közbenjártak, ezek során szigorúbb bánásmódot kértek velük szemben Ion Antonescutól. A „Kondukátornak” címzett feljegyzésben az úgynevezett „1922-es nemzedék” (volt légiósok és volt cuzisták) a következőket követelte a zsidókkal kapcsolatban: „Likvidálni kell minden vagyont, amelyet az állam a kisajátítási törvények értelmében vett el a zsidóktól, vagyis a vér szerinti románok kezébe kell adni. Ezenkívül olyan rendelkezést kell hozni, amely még a kivételezett zsidók birtokában sem hagy több ingatlant, mint amennyire nekik és családjuknak szüksége van a mindennapi használatra. Véget kell vetni a zsidók felforgató tevékenységének. Addig is a zsidókat el kell szigetelni a nemzettől. Ezt megkülönböztető jelvény kötelező viselésével és bizonyos helyiségek látogatásának a megtiltásával kell kezdeni. A háború nem adhat alkalmat arra, hogy a zsidókat fizikailag kíméljék. Amíg a románok életüket, testi épségüket vagy egészségüket áldozták fel a fronton, addig a zsidók fizikai hozzájárulása nem korlátozódhat csupán a főváros utcáinak hóeltakarításával kapcsolatos esetenkénti munkára, ami alól pénz ellenében kibújhatnak. A 18–50 éves zsidókból állandó munkászászlóaljakat kellene alakítani, amelyek vidéken és különösen a front körzetében fizikailag járulnának hozzá a nagy építkezésekhez vagy a nemzeti és hadműveleti terület megszervezéséhez. A zsidókérdés radikális és végleges megoldását a jövő Európájának a szem előtt tartásával kell megtalálni.”

Amikor megkezdődött a zsidók hazatelepítése Transznisztriából, Gheorghe Cuza, Alexandru C. Cuza fia, a Nemzeti Keresztény Párt (PNC) egykori képviselője és Barcan ezredes, Dorohoi megye prefektusa nyilvánosan tiltakozott a repatriálások ellen.

Románia fasiszta és totalitárius állam volt. A diktátor parancsai döntöttek a besszarábiai és bukovinai zsidók sorsáról, mint ahogy a moldvai és munténiai zsidók többségének túlélése is az ő utasításainak volt köszönhető. Néhány román civil és katona bátor és elszigetelt kiállása sajnos túl keveset nyomott a latban élet és halál kérdésében.

Ion Antonescu a háború kezdete óta egész elnyomó – katonai, rendőrségi és igazságszolgáltatási – apparátusát bevetette antiszemita politikájának megvalósításához. A katonai diktatúra alatt nehéz volt tüntetéseket vagy tömeges megmozdulásokat szervezni a zsidók érdekében. Ráadásul a hivatalos propaganda továbbra is úgy állította be a zsidót, mint a legfőbb belső ellenséget, Moszkva és London ügynökét és Románia gazdasági nehézségeinek fő forrását. Az Antonescu-rezsim ideológiája a Vasgárda és a fasiszta Nemzeti Keresztény Párt eszmerendszerének a keveréke volt. E két párt alapvető propagandájára jellemző témák könnyen felismerhetők a korabeli sajtóban és/vagy Ion Antonescu állásfogla­lásaiban.

Ami a kormányapparátusát illeti, számos kulcspozíciót betöltő, illetve sok középszintű tisztviselő a Nemzeti Keresztény Párt korábbi tagja volt, és azt, hogy a rezsim antiszemita törvényhozása tipikusan fasiszta volt, alapvetően a náci rasszista törvényhozás ihlette.

Egyes román történészek szerint a kivándorlás volt a zsidókérdés megoldásának fő mozgatórugója. A zsidók kényszerű kivándorlásának „ötletét” a két világháború közötti időszakban számos európai országban a fasiszta és nem fasiszta antiszemitizmus egyaránt támogatta. Maga a náci rezsim is bátorította ezt 1939-ig. Romániában a nemzeti keresztény és a légiós doktrínák is támogatták a zsidók kiutasítását, Antonescu pedig ezeknek az ideológiáknak az örököseként kifejezésre juttatta szándékát, hogy „megtisztítsa az országot a zsidóktól”. Az Antonescu-rezsim konkrét antiszemita politikáját illetően semmi sem igazolja azt a gondolatot, hogy e politika hátterében – a zsidógyűlöleten kívül – valamiféle „alapkoncepció” állt volna. Éppen ellenkezőleg, a román állam antiszemita politikáját mindvégig kicsinyes, pragmatikus szempontok vezérelték, a tények alapján tetten érhető volt az opportunista szemlélet. Ez pedig sok romániai zsidó tragédiájához vezetett, igaz, később ez állt sokak megmenekülésének hátterében is. Amikor világossá vált, hogy a „románosítás” folyamata károkat okoz a román gazdaságnak, Antonescu hirtelen leállította ezt a gazdaságon kívüli eljárást. Amikor a háború menete Románia javára fordult, a hivatalos antiszemitizmus könyörtelen volt. A tömeggyilkosságok és pogromok túlélőit az Urálon túlra akarták deportálni. A besszarábiai és bukovinai zsidók kiirtására jellemző sietség a folyamat zűrzavaros és rögtönzött jellegével párosult. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy a munténiai és moldovai (a hivatalos felfogás szerint a besszarábiai és bukovinai zsidóknál kevésbé „áruló”) zsidók is hasonló vagy még rosszabb sorsra jussanak, vagyis a megszállt Lengyelország náci megsemmisítő táboraiba deportálják őket.

A romániai zsidók megsemmisítésének a folyamatát mégis megakasztották a belső és külső beavatkozások, a félreértések a Németországgal fenntartott kapcsolatokban, akárcsak Mihai Antonescu előérzete, hogy a keleti fronton nem úgy alakul a helyzet, ahogyan arra korábban számítottak, de mindennél többet jelentett Ion Antonescu büszkesége (a diktátorok ugyanis nem szeretik, ha diktálnak nekik). 1942 őszén egy második szakasz kezdődött, a túlélésé. Előtte és utána viszont Ion Antonescu erőszakos antiszemita volt. Antiszemita politikai döntései azonban a háború elhúzódásával elveszítették ideológiai töltetüket.

A román zsidók halála és túlélése szempontjából három elem sokat nyomott a latban, mégpedig a fékevesztett erőszak, a korrupció és az opportunizmus. „Az opportunizmus nemcsak az országos politikában, hanem a személyes kapcsolatokban is érvényesült. Mindenütt korrupció uralkodott. Románia volt az egyetlen olyan ország a tengelyen belül, ahol olyan fontos tisztségeket betöltő személyiségeket, mint a miniszter és a főváros polgármestere, zsidó javakkal folytatott »homályos« ügyletek miatt kellett elbocsátani. A nyereségvágy olyan méreteket öltött Romániában, hogy sok zsidónak meg kellett volna engedni, hogy megvásárolja a nyugalmát. (…) Alaposabban megvizsgálva ugyanakkor a román bürokratikus apparátus megbízhatatlan gépezetnek tűnt, amely nem működött megfelelően, néha visszafelé lépett, néha pedig túl gyorsan haladt előre. Ez a rendezetlen, tervezetlen, szabályozatlan, szétszórt és kissé zűrzavaros működésmód az opportunizmus eredménye volt, amely a letargia destruktív jellegével keveredett, s amelyet időnként erőszakos robbanások szakítottak meg.”

Az Antonescu-kormány idején a román állam zsidókkal szembeni politikája abban nyilvánult meg, hogy a zsidókat kitaszították a társadalomból, kényszermunkára kötelezték és tömegesen gyilkolták őket az ország északi részén és a megszállt Ukrajnában, vagyis Besszarábiában, Bukovinában, Jászvásáron és Transznisztriában. Ez a hatalmas bűn Románia nemzeti történelmének a része marad.

Radu Ioanid