Már amennyi maradt belőlük. Hét éve még három fürdésre alkalmas tavunk is volt, most pedig egy maradt. A legszebbet, a Szent Anna-tavat – amely ugyan Hargita megyéhez tartozik, de legalább annyi háromszéki is járt oda fürdeni és málnát, áfonyát szemelgetni, barátokkal találkozni – elvitte az ördög: habár a fürdést már hat éve betiltották, a víz minősége egyre rosszabb, a felelőtlenül betelepített halak teljesen tönkretették, a hatóságok pedig semmit nem tesznek a tó elmocsarasodása ellen. Most már csak azért érdemes odamenni, hogy a saját szemünkkel lássuk a pusztulást, amit az ember okozott és amit nem tud helyrehozni. Tanul ebből valaki valamit?

Harmadik éve már annak is, hogy a Rétyi-tóban sem tudunk fürdeni. Két éve az elburjánzott hínár miatt nem lehetett, tavaly a gáterősítéssel sok víz megszökött, idén egyharmadára apadt a víztükör. Ez a tó azonban megmenthető, és az önkormányzat mindent el is követ, hogy ismét feltöltse, a hínárt természetes módon (halakkal) kordában tartsa, partját is rendezze, egyszóval megfelelő körülményeket teremtsen. Nem lesz soha olyan a környezete, mint a hegyi tavaknak, de kellemes hellyé lehet alakítani, és a Nyírrel együtt már valóban élményt nyújthat. Szurkoljunk ennek.

Mert az egyetlen megmaradt tavunk, a besenyői épp az ellenpéldája annak, ami lehetne. Hiába a szép környezet és a nagy vízfelület, a gondozatlanság, igénytelenség riasztó. Annak, aki a nyolcvanas, kilencvenes években is kijárt a Sepsiszentgyörgyről biciklivel is könnyen elérhető, zöldellő völgybe, majdnem olyan szomorú a mostani látvány, mint a Szent Anna-tóé. Egyszerűen nem tudjuk megérteni, hogy miért nem lehet egy olyan civilizált, fürdőszobával, mosogatóval, ivókúttal felszerelt partot kialakítani itt is, mint például a zetelaki víztározónál (hogy ne az ausztriai vagy magyarországi tavakkal hasonlítsuk össze magunkat, pedig van, ahol a kevesebből is többet hoznak ki), ahol füves sátorozóhelyek, napos és árnyékos részek, játszótér, elkerített labdázópálya, mászófal és motormentes bérelhető sporteszközök (biciklik, vízibiciklik, csónakok, tutajok, kajakok, kenuk) várják a látogatókat, van lángos, kürtős, kicsit hátrább egy vendéglő is, és mindez madárcsicsergés, nem bömbölő hangszórók mellett. A közelében vadaskert, vízesés, bobpálya (Hargita megyében már hat működik, és építik a hetediket), lovarda, kilátó... Kár, hogy 130 kilométernyire van. Túl messze ahhoz, hogy meghonosítsuk a jó példát?

Víz ugyanis lenne még. Kisebb tavak léteznek a Sepsiszentgyörgy környéki falvak határában és Erdővidéken is, de vagy bekerített horgásztavak, vagy rendezetlen, elvadult bányagödrök ezek. Egyedül a kőröspataki van rendbe téve, de az is el van zárva mindennemű közönségtől, azt sem tudni, miért. Pedig milyen jó lenne csak úgy kikarikázni munka után egyet úszni, pihenni a fák alatt és testben-lélekben felfrissülve hazamenni. Érne annyit, mint a szabadság, amely úgyis rövid. A nyár azonban hosszú. És egyre forróbb...

Fotó: Albert Levente