Mióta tegnap megcsókoltalak,
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet, s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület — s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl, és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.
És mikor újra megcsókoltalak
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál... Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
simultak össze forró tagjaink,
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt — óh, szenvedő
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás...
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.