folyton elém rajzol a hála, folyton

előttem állsz, utcán és munka közben

folyton beléd ütközöm: hátracsukló

fejedet látom, kigyúlt arcodat,

csukott szemedet, s a kínzó gyönyörvágy

gyönyörű mosolyát az ajkadon.

Ilyenkor egy-egy pillanatra én is

lehúnyom a szemem és szédülök:

érzem közeled, arcom arcod édes

vonalaiban fürdik, kezemet

sütik forró kebleid, újra csókolsz,

s én rémülten ébredek: óh, hisz ez

már őrület — s mégis oly jólesik

beléd veszteni magamat: egész

tested körülömöl, és én boldogan

nyargalok szét lobogó ereidben.

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,

szólni se bírtál... Hangod szenvedő

állat hangja volt: olvadni akarva

simultak össze forró tagjaink,

s a szerelemtől szavunk elapadt.

Elapadt, elakadt — óh, szenvedő

szegény kis állatom, mily részegen

néztél föl rám! Milyen édes beszéd

volt néma mosolyod, s mily túlvilági

ez az egész szótlan odaadás...

Most is így látlak, te szép, remegő

angyal és gyermek, virág és arany,

oly félénken s mégis úgy bizakodva

bújtál hozzám, mikor égő kezem

s ajkam simogató hulláma melled

bimbóiban gyönyörré merevült.