Pobjeda — győzelem
Pár hónapig állás nélkül él, de könyvtárba jár, és dolgozik... Egy nap a könyvtárból jövet megáll mellette egy Pobjeda márkájú kocsi, Alexandru Graur, a nyelvész száll ki belőle, és közli vele: a dossziéja nála van, az Akadémiai Kiadónál fog dolgozni korrektorként.
Graur jó igazgatónak bizonyult, Demény Lajos korrektori szerény fizetését ugyanis közben folyamatosan írott tanulmányai után kapott tiszteletdíjakkal pótolhatta, Graur gondoskodott róla, hogy azok tisztességesek legyenek. A hatvanas évek elején az igazgató megbízta a Tratat de istoria României szerkesztésével, ebből lett a későbbi Istoria României című ismert mű. Demény kiadói szerkesztőként és történészként is részt vesz a nyilvános vitákban. Közelebbi kapcsolatba kerül Andrei Oţetea történésszel, a hazai reneszánsz ismert szakértőjével, akkor a Történettudományi Intézet igazgatójával, aki megkedveli. A soron lévő nyilvános megbeszélésen Ştefan Pascu egy dolgozatát vitatták meg, melyet a Dózsa György-féle parasztfelkelésről írt.
— Még azt megelőzően Pascu lejött Bukarestbe, és egyik könyvtárban sem talált annyi könyvet a Dózsa-féle felkelésről, mint az én személyes könyvtáramban. Megkért, adjam neki kölcsön őket. Bevittem az intézetbe mind a tizenöt kötetet, s a rendelkezésére bocsátottam. No, Pascu azokból plagizált. Ilyen volt ő...
Megjegyzésemre, hogy Erdélyről szóló műve enyhén szólva elfogult, ezt feleli:
— Tudni kell róla, hogy már korábban elfogult volt, a háború alatt a Maniu-féle párt dél-erdélyi titkáraként működött. Később a kolozsváriak nagyon féltek tőle, Pascu terrorizálta az egész társaságot. Pedig szembe lehetett szállni vele. Nagyon szépen írt, de kutatásai fölöttébb felületesek. Emlékszem, 1985-ben az Amerikai Egyesült Államokba készültek a román—amerikai vegyes történészbizottság ülésére. Engem is megkértek, hogy menjek. Találkozunk az intézet előtt, s Pascu mondja, rám is számít. Nem! — felelem —, én magával nem megyek sehova. Maga feljelentő! Megmondtam, ott az egész társaság előtt. Közismert volt, hogy amikor a román—magyar vegyes bizottságban dolgoztunk, akkor ő rólam mindig jelentést készített. Dolgozott a KB-nál egy volt tanítványom, aki erről beszámolt nekem. Innen tudom.
Hogy a kronológiai sorrendhez visszatérjünk, Pascuval korábban romlott meg Demény kapcsolata. Az Istoria României számára Dózsáról készült dolgozatát felületessége miatt Demény a nyilvános vitán mint fércművet megbírálta, stilisztikai kifogásait írásban nyújtotta be. Pascu válaszában mint ,,szemfényvesztést" utasította el Demény bírálatát, akit ráadásul ,,közismert nacionalistának" nevezett. Oţetea ennek hallatán az asztalra ütött: ,,Te vagy a nacionalista!", és Deménynek adott igazat. A jelenet nem lehetett mindennapi:
— Pascu a sokk hatására összeesett, mentő vitte el — teszi hozzá Demény Lajos, aki ezzel a fellépésével annyira megnyerte Oţetea bizalmát, hogy az felajánlotta neki: felveszi a Román Akadémia melletti Nicolae Iorga Történettudományi Intézetbe kutatónak.
— Két hely volt, Cernăvodeanuval vizsgáztunk, őt felveszik, rólam nem nyilatkoznak. Végül fél kettőkor behívnak, Oţetea végignéz a igazgatótanács öt tagján, és azt mondja: Ugye, elvtársak, egyöntetűen felvettük? Később tudtam meg, hogy Oţeteán kívül nemcsak a többiek, de még Bányai László is ellenem szavazott! Ezt Elian, a bizantinológus mesélte el nekem később, aki maga sem értett akkor egyet a felvételemmel. Az történt, hogy őt 1966-ban kidobták az intézetből, mert az ortodox teológián is tanított, és felrótták neki, hogy ott részt vett a szilenciumokon. Én akkor KB-s ismerőseim révén közbenjártam érte, komoly bizantinológus nélkül maradunk, érveltem. Visszavették, és ő valakitől megtudta, ki fogta pártját, és meghívott egy sétára. El kell árulnia valamit, mondta: a felvételemkor egyáltalán nem volt egyöntetű a döntés, ő is ellenem szavazott. ,,Tartoztam neked ezzel a vallomással" — mondotta.
Az első román ősnyomtatvány
Demény Lajos jól érezte magát a történettudományi intézetben:
— Az volt a jellegzetessége, hogy ott dolgozni lehetett. A kutatók beadták javaslataikat, és azt a tudományos tanács, melynek én is tagja voltam, általában jóváhagyta. Dolgozhattunk. Publikálni, persze, mikor hogy lehetett. Én általában azt kutattam, amit akartam, míg Oţetea utasítást nem kapott, hogy én erdélyi témákkal nem foglalkozhatom. Ekkor történt, hogy Jakó Zsigmond felkérésére, aki akkor az erdélyi nyomdászat történetét kutatta, utánanéztem Leningrádban egy általa kikövetkeztetett szebeni román nyomtatványnak. Bizonyos adatok alapján úgy vélte, ott megtalálható. Nos, én akkor rábukkantam egy másik kiadványra, mely eltért a Coresi-féle nyomtatványoktól. Így fedeztem fel az első román nyomtatványt, mely Szebenben született az 1551—53-as években, s amit Filippus Pictor alias Filip Moldoveanul nevű szász készíttetett. Ő intézte harminc éven át Szeben városának cirill betűs levelezését a havasalföldi vajdával.
A rendkívüli felfedezés nagy tudományos és anyagi elismerést hozott Demény Lajosnak, feleségével külön monográfiában is feldolgozták. Nagyban megszilárdította helyzetét az intézetben és a tudományos világban, amit aztán magyar tárgyú kutatásaiban is gyümölcsöztethetett.
A lustrák
— Az első román nyomtatvány kiadásakor kaptam egy komoly összeget. Szerzői jogok, mert a teljes szöveget kiadtam, fényképpel, minden, azt megfizették jól. Aztán én azt használtam fel, hogy utazgathassam. A székely népesség-összeírásokat kutatva kiszálltam Kolozsvárra, Vásárhelyre, a többi székely városba, még Pesten is jártam. Pesten mindig a levéltárban kötöttem ki. Egy belügyes kísért, úgy viselkedtem, mint akit nem érdekel, ültem le dolgozni. A levéltáros mondta, nincs ott lustra. De én makacs vagyok, látni akarom! Közben szóltam, a belügyest rázzák le rólam, akárhova megyek, követ. Végül megszabadítottak tőle. Amit kerestem, valóban nem találtam. Érdekes, hogy végül a legtöbb összeírás a Bereg és Máramaros megyei levéltárakból került elő, kivéve a Bethlen Gábor-féle 1614-es összeírást, mely Kolozsvárt maradt ránk. Nemcsak a hadi népességet írták össze, hanem az egész lakosságot családonként. Minden faluban.
A beszélgetés itt Demény Lajos székely vonatkozású kutatásaira tér át. Maga is a Székely Oklevéltár újabb sorozatát tartja legfőbb tudományos teljesítményének, a népesség-összeírások megjelentetésének rendkívüli jelentőségét valóban nem lehet túlbecsülni. Ezek kiadásának is megvan a maga története, mely bevilágít a korabeli hatalom és a tudomány ellentmondásos viszonyának titkaiba.
Kiszívja az életerőt
Előbb azonban lássuk, miként méltatja a történész teljesítményét a maga egészében a tanítvány, Tüdős Simon Kinga:
— Demény legnagyobb munkája a Székely Oklevéltár új sorozata, mely most már a nyolcadik kötetnél tart. Persze, nem egyedül végezte, Pataki József volt mellette, a kolozsváriakkal ő gyakran összedugta a fejét. Fantasztikus értékű dolog. Első látásra nem tűnik koncepciózusnak, a törvénykezési jegyzőkönyvek, amelyek az első három kötetet töltik ki, például arról szólnak, hogyan pereskedtek a székelyek. Olyan témát választottak, amibe akkor, a hetvenes években nem lehetett belekötni. De hihetetlen történelmi forrás: annyi információt tartalmaz, néprajz, jogi viszonyok, szokások, bűnesetek, mindennapi élet és sok egyéb — életre kel bennük egy egész társadalom a maga rétegződésében, még az emberek szójárása is kutatható például... Én ebben akkor még csak mint átíró vettem részt, nekem ezek voltak az inaséveim. Ott tanultam a paleográfiát Demény mellett. Az eredetiről készült fénymásolatokból dolgoztunk. Ezeket Demény készítette sokszor a saját pénzén. Deménynek az volt a fontos, hogy a Székely Oklevéltár meglegyen, ő erre tette fel az életét. A törvényszéki protokollumok kiadása aztán a 80-as évek elején megszakadt, a Maros megyeiek máig nem jelentek meg, Demény nekiállt a katonai lustrák kiadásának. A statisztika előtti korban ezek a népesség-összeírások szinte annak megfelelő értékűek. Párjukat ritkítják Európában. Nekem Demény javasolta, miből doktoráljak. Így akadt a kezembe az 1635-ös Rákóczi György-féle összeírás.
Az történt, hogy változtak az idők és a prioritások, 1989 után új lehetőségek nyíltak meg, és azokat ki kellett használni.
Volt azonban még egy fordulat a hatvanas évek végén, mely szintén szült eredményeket, és Demény Lajosnak ebben is osztott szerepet az élet.
Mielőtt azonban erre rátérnénk: mit mond a tanítvány ma, 2009-ben mestere korábbi műveiről?
— Deménynek a Székely Oklevéltár előtt jelentek meg ma is tökéletesen helytálló, használható művei a Dózsa György-féle 1514-es és a Budai Nagy Antal-féle felkelésekről, kutatta Mihály vajda és a székelyek kapcsolatát, sok dolgozatot publikált. Hogy nagyobb lélegzetű műve kevés van, annak az az oka, hogy a forráskiadás hihetetlenül időigényes, és kiszívja az életerőt... Demény különben mindig a nagyfokú tömörségre törekedett. Amikor az általam írtakat olvasta át, és valami olyat talált, mindig azt mondta: ez mellébeszélés, írja csak a lényeget. Demény tanulmányai annyira tömörek, hogy más abból egy kötetet írt volna, szinte dekódolni kell olvasáskor őket.
A kisebbségi osztály
A Iorga-intézet kebelében létrehozott nemzetiségtörténeti osztály 1971-ben jött létre annak a nyitásnak köszönhetően, melynek A Hét című folyóirat, az RTV magyar adása és a Kriterion Könyvkiadó megalapítása is tulajdonítható. Az osztály élére Demény Lajost nevezték ki, aki kész programmal látott neki a vezetésnek. Kitűnt ez abból is, hogy amikor a tévé híradásában rögtön megszólaltatta, Demény a lehető legszűkszavúbban szólt: ,,Elsoroltam: Erdélyi Szótörténeti Tár, Székely Oklevéltár, művelődéstörténet, kisebbségtörténet stb. mindent bedobtam, az utánpótlásról való gondoskodást is. Faggattak a párt politikájáról, de semmi egyebet nem mondtam, nem voltam hajlandó nyilatkozni, ezt kellett a híradóba beadni." Később Domokos Géza a cenzúra gáncsoskodása idején hivatkozhatott is rá, hogy ez meg ez a téma már a programadó híradásban elhangzott... Kolozsváron megtanácskozta a teendőket Jakó Zsigmonddal, Benkő Samuval, Szabó T. Attilával, Imreh Istvánnal, elhatározták, olyan témát választanak, hogy elkerülhető legyen annak a leírása, ami nem fedi a magyar történettudomány álláspontját. Így döntöttek a forráskiadás, annak is a székely okleveleket illető ága mellett. Megnyerte olyan ismert történészek és levéltárosok közreműködését, mint Kiss András, Ferenczi István és Géza, Árvai József, munkatársává lett Pataki József. Kezdték a XVI. századi peres jegyzőkönyvekkel Udvarhelyszékről.
— Olyan területet választottam, melynek nincs vagy kevés a román vonatkozása. Ne mondhassák, hogy a román vetületeket elhallgatom. Nem hallgattunk el semmit, székely dolgokkal foglalkoztunk. Nyílt kártyákkal játszottunk. Ez Oţeteának, az igazgatónak annyira tetszett. Ő különben a Szeben melletti Sibielben született, Párizsban végzett, Iaşi-ban volt professzor, majd átkerült a fővárosba. Jól tudott magyarul, középiskoláit magyarul végezte még a dualista monarchiában.
Mivel az Akadémiai Kiadó évekig fektette a köteteket, Demény a Kriterionhoz fordult. E kiadót dicséri, és a történészeket, hogy megjelenhetett másfél évtized alatt a Székely Oklevéltár két kötete mellett — a harmadikat már nem engedélyezte a cenzúra — a tudatformálásban oly fontos szerepet játszó Téka és a Fehér Könyvek sorozat, amit kiegészítettek a Politikai Kiadó Testamentum könyvei, valamint több művelődéstörténeti kiadvány.
Demény külön kiemeli, nyereségnek tartja, hogy a részleg mindjárt nemzetiségi osztályként jött létre, német, török, tatár, zsidó, cigány, szerb, szlovák kutatókat vont be a munkába. A szerbekkel és szlovákokkal nehezebb volt dolgozni:
— Azok a román nacionalizmus zászlóvivőiként viselkedtek alkalomadtán, de a többiekkel nem volt baj. A szászokat Carl Göllner irányította. Dolgozni még a legnehezebb időkben is lehetett. Az volt az intézet sajátossága, hogy a kutatók beadták javaslataikat, és azt a Tudományos Tanács rendszerint jóváhagyta. Én Domokos Gézával rendszeresen együttműködtem. Megszereztem neki a Tudományos Tanács ajánlását a kiadandó művekhez, vagy recenziókat írtam a Studii de istorie medievală című folyóiratunkba. Te, mondtam Gézának, ne énrám hivatkozzatok, hanem arra, hogy a Studii is megdicsérte — neveti el magát.
