Egyszer volt, hol nem volt, a nagy hegyek tövében volt egy szomorú falu. Azért volt szomorú az egész falu, mert nem volt ivóvizük. Ha valaki szomjas volt, olyan messzire kellett menni, hogy bizony el is fáradt, meg is éhezett, mire vízhez jutott. Mentek ezek a szegény emberek fűhöz-fához, vicispánhoz, hogy segítsen rajtuk, de mindhiába. Ha sok eső volt, akkor teleszedtek minden csöbröt-vödröt, mikor elfogyott ez is, akkor csak a harmat meg a könnycsepp volt a faluban a víz. A falu bírója meg a kántor fúrtonfúrt keresték a vizet, hiába fúrtak ki minden követ, a víz nem jött, nem szökött fel sehol.
Hát már nagyon el volt keseredve a falu népe, mikor odavetődött egy dudás. Igen vígan jött a faluba, legelőbb is a falu közepén állott meg, aztán elkezdte dudájával a fiatalságot biztatni. Akik nem voltak nagyon eltikkadva, azok odamentek hozzá, hallgatták, hogyan fújja, egypáran a táncot is elkezdték már, a dudás meg mindig jobban, gyorsabban fújta a dudát. Hát bizony nem volt valami könnyű munka, bele is fáradt nagyon. Hogy kicsit felfrissüljön, kért egy ital vizet.
Felhördült erre a bíró:
— Ej te, mihaszna ember, egy ital vizet kérsz ezért a haszontalanságért! Hát nem tudod, hogy egy ital víz kincset ér minálunk?
— Bizony nem tudtam én, mert nálunk a vízben mosnak az asszonyok meg fürdik a jószág benne, ráadásul a malmot is hajtja.
A dudás ugyanis a nagysárrétről, a vizek országából jött. Nagyon szenvedett, hogy nem kapott vizet. De gondolt egyet, hogy neki a keresztapja azt mondta egyszer, ha megszorul valamikor, tekerje meg a duda nyakát. A keresztapja maga az ördög volt, hát könnyű volt neki ilyet mondani! Nahát eddig nem próbálta ki a dudás a dolgot, de most erősen rá volt fanyalodva.
Azt mondja a bírónak:
— Na mindjárt hozok én vizet nektek annyit, hogy ellepi még az utcát is!
— Jól van, ha ez igaz, mi holtig szolgálni fogunk téged.
Hát a dudás félrefordul, azt mondja a dudának, aminek jól megcsavarta a nyakát:
— Keresztapám, keresztapám, ha megígérte, tegye meg! Szomjan veszek, ha vizet nem ereszt ide!
Hát, ha láttátok volna, mi lett ott egyszerre: csak úgy bugyogott a víz az utakból meg mindenféle kis hasadékból! Már ellepte a küszöböket, de a nép még mindig csak ivott, csak ivott. Hát nem csoda, mert soha nem voltak ilyen bőségében a víznek.
A dudás egyszer azon veszi észre magát, hogy egy szép párnás székbe teszik, és viszik a legszebb házba. Ott aztán megmondták neki: egyen-igyon, vígan legyen, csak néha tekerjen egyet a duda nyakán, hogy mindig legyen víz. Igen nagy becsben állott ezután a falu előtt, úgy tisztelték ott, mint máshol a plébános urat.
No ez a mese rövid volt, de holnap majd hosszabbat mesélek.
