„A házassági élet alapja a szeretet s ebből kifolyólag a házasfelek egymás kölcsönös megbecsülése és a hűség” – írta 1882-ben az egyik válóper ügyvédje. Ennek be nem tartása házasságon belüli viszályokhoz, majd váláshoz vezethetett. Kutatásaim során a brassói unitárius egyházközség levéltárában 1850 és 1882 közötti válóperes iratcsomagra leltem, melyeket a korabeli Háromszék-Miklósvárköri Esperesség levéltárában iktattak, őriztek. Az iratok Kiss Mihály árkosi és utóda, Löfi Áron bölöni esperes-lelkész idejében készültek. Fontos adatforrásnak bizonyult a kilyéni unitárius egyházközség levéltárában őrzött korabeli esperesi napló. Mindezek mellett a rendeléses jegyzőkönyvekben bejegyzett E. K. Tanács e témakörben hozott határozatai tették teljesebbé a 19. század második felének válópereiről, jogszokásairól alkotott képet.
Előzmények
Már a 17–18. században is tudunk válási perekről. 1614-ben Bethlen Gábor fejedelem azt az előjogot adta Háromszéknek, hogy a felmerülő viszályokat, beleértve a házassági élethez kapcsolódókat is, a 15 naponként tartott ún. „quindenák”-on vitassák meg. Az 1626-ban szerkesztett Egyházi Rendtartásban már szó van az ideiglenes ágytól és asztaltól való elválasztásról. Almási Gergely Mihály püspök 1694-ben a rendtartás javított és aktualizált változatát jelentette meg, melyben a házassági válással kapcsolatban megjegyzik: „A házaséletre vonatkozó ügyek annyira bajosak és bonyolultak, hogy azoknak elintézésénél […] közreműködésre van szükség, akiknek ítélete nyomatékos, a tanács hivatása, hogy azokat a püspökkel együtt az Isten szavából és a körülmények szerint, a természet törvényeivel és a jó polgári szokással egyezően megbírálja, eldöntse és megszűntesse.”
1786-ban II. József császár rendeletével megfosztotta az egyházakat a házassági bíráskodástól, de halála után, 1791-ben a pereskedés visszakerült az egyházak hatáskörébe. A kolozsvári Magyar Unitárius Gyűjtő Levéltárban őrzik a Háromszéki Ecclésiák régi szokott törvényi, perbeli terhei című, 1781-ben szerkesztett rendtartást, mely előírta, hogy „a Házasok közötti »discordiákat«”, bizonyos okok alatt való »Divortiumokat« az eklézsia »dirimálja«”. A 18. pontja pedig kimondta, hogy „ha a Házasságban való személyek között valamelyik Fél paráznaságban leledzik, az ő Hütős társától elszökik, elbújdosik, az »innocens« fél ettől »liberáltatik«”.
Az unitárius egyházban a házasságtörést, a házastárs életére törést, a házassági kötelesség makacs megtagadását és leggyakrabban az engesztelhetetlen gyűlölséget fogadták el válási oknak.
Érdekes, hogy a nemi életre való képtelenség nem szerepelt a válási okok között, mert úgy tartották, hogy a nemi élet nem okvetetlenül a házasság fő célja, de elismerték, hogy okozhat gyűlölséget. Úgy, mint Matyejovics Lujza esetében, akinek férje, Pakulár Miklós „idült, ragályos nemi betegségben” szenvedett, ami ideiglenesen képtelenné tette a házaséletre. Az egyházi törvényszék ágytól, asztaltól szétválasztotta őket.
1864. június 26-án az E. K. Tanács elrendelte, hogy az olyan válóperekre beadandó okleveleket, mint a papi bizonyítványok, anyakönyvi kiadványok stb., hivatalos bélyeggel kell ellátni. Bélyeg nélkül kellett viszont beadni minden olyan iratot, amelyet a papi törvényszék hivatalból állított ki, például a leváta, ügyvédi feleltetések, a perfolyam vagy az alpapi ítéletek.
Fordulópont
Fordulópontot jelentett a házassági válások történetében az 1868-as Vegyes házassági válóperekről címet viselő törvény, melynek 48-as és 53-as pontjai kimondták, hogy a törvények szabta keretek között mindenkinek szabadságában áll más vallásra áttérni, más felekezet tagja lenni. A törvénycikk azt is kimondta, hogy a válási perek a felek saját felekezeti hitelvei szerint tárgyalandók. A protestáns felekezetek közül csak az unitárius egyház intézte bírósági eljárásait saját törvényszékén. Ezzel sokkal rövidebb idő alatt, teljes diszkréció mellett hoztak döntést a válási perekben, ugyanakkor kimondták a válást a vagyoni viszonyok rendezése nélkül is, amit a polgári törvényszékre hagytak. A törvény megjelenése után sok katolikus és protestáns házaspár – akár egyik, akár mindkettő – vállalta az unitárius egyházba való betérést a gyorsabb válás reményében. Főleg a művelt, jómódú polgárok, sőt, arisztokrata családok éltek ezzel a lehetőséggel.
A jómódú sepsiszentgyörgyi szabómester, Fritsch Károly és neje, Fábich Vilma például 1875. augusztus 5-én indították válóperüket, szeptember 22-én rendkívüli quindenálét hívtak össze kérésükre, majd november 10-én sürgetve az ítéletkimondást, november 25-én máris megérkezett a végítélet Kolozsvárról. Pár napra rá, december 1-jén Fritsch Károly már jelentkezett esperesénél a helybeli Wagner Katával kötendő házasságuk ügyében.
Sajátos a brassói Nüsbacher pár esete. Az evangélikus Nüsbacher Frigyes és Auguszta 1878-ban válópert indított, a nagyszebeni esperesség ellenben elválaszthatatlanoknak ítélte és három hónap alatti kibékülésre utalta őket. Elégedetlen lévén az ítélettel, Auguszta levélben fordult Kiss Mihály háromszéki unitárius espereshez, érdeklődve, hogy ha ő átállna unitáriusnak, de férje nem vállalja a felperességet, lehetséges lenne-e a perük unitárius egyházi törvényszéken való elindítása. A püspöki válasz értelmében a férj részéről vállalt felperesség nélkül a kereset nem adható be.
A gyors ügyintézésnek a példája a méltóságos kadicsfalvi Török Teréz és tamásfalvi férje, Tury Gergely esete, akiknek esperesi pecséttel ellátott és 1881. január 3-án felküldött válási pere április 6-án már végítélettel érkezett vissza. A kolozsvári főpapiszék sürgetése viszont nem volt játék: tekintélyes összeget kellett fizetni, 48 forintot. Ennyit fizetett Újvárosi Mária és férje, Szabó Lajos közügyész, hogy válási perük hamarabb érjen véget. Alig érkezett meg a végítélet, a hölgy nemsokára Lőfi Áron esperesnél jelentkezett mentvényért az újabb, Bánffy Farkassal való házassága érdekében.
Sok magyarhoni házaspár a könnyebb válás érdekében az unitárius egyházba való betérést választotta.
Erre is találtam példát forrásainkban: a Veszprém megyében lakó olaszfalusi Nagy Mária válni szeretett volna férjétől, az éppen akkor Sopronban lakó Borbély Gábortól. Nagy Mária Kézdivásárhelyre költözött, áttért unitáriusnak, az esperes a laborfalvi eklézsiához írta be őt. 1878-ban egy rendkívüli papiszéken beadták válókeresetüket, december 7-én az iratokat felküldték Kolozsvárra, a Főpapiszékre, majd miután január 19-én megsürgették a döntéshozatalt, február 2-án meg is hozták a végítéletet. A per végére már senki nem ismerte Borbély Gábor tartózkodási helyét, nem tudták átadni az iratokat neki, Nagy Mária pedig mint törvényesen elvált hölgy március 26-án mentvényt kért az esperestől újabb házasságra egy római katolikus férfival.
Hatásköri vita
A dualizmus liberális törvényhozása a fentiekhez hasonló kiskapuk lehetőségét kínálta a nem unitárius válni akaró házastársaknak, ez pedig oda vezetett, hogy a gyors áttéréssel lebonyolított perek, melyeket gúnyosan kolozsvári vagy erdélyi pereknek neveztek, nem kerülték el a sajtó figyelmét, vita alakult ki az unitárius egyház hatáskörének tekintetében. A Magyar Polgár folyóirat több olyan esetet közölt, amelyek az unitárius egyház erkölcsi tisztaságát kérdőjelezték meg: „Évek óta figyelmeztetjük, hogy néhány hívért ne kockáztassák saját tekintélyüket” – írták. A Jogtudományi Közlöny hasábjain pedig heves vita alakult ki egyfelől Sztehlo Kornél ügyvéd, a budapesti kamarai választmány póttagja, a budapesti ügyvédvizsgáló bizottság tagja és dr. Daempf Sándor pécsi ügyvéd, másfelől az unitárius szemléletet képviselő Kőváry Mihály ügyvéd, az ügyvédi kamara titkára között. Az egyik vádpont a perek díjazása volt. A vádlók szerint az unitárius egyház jogtalan pénzösszegeket követelt a válási pereken, annak ellenére, hogy több ízben is szabályozta központilag ezeket.
Az általam vizsgált időszakban az E. K. Tanács 1870-ben határozott a periratok hivatalos bélyegekkel való ellátásáról és azok értékeiről: eszerint a presbitérium jegyzőkönyvi kivonatát, az esperesi pecsétet, az idéző- és keresetlevelet, mint mellékleteket, 15 krajcáros bélyeggel kellett ellátni. A bélyeg bevezetését jól tükrözi az általam vizsgált periratcsomag: ha az 1850-es években készített periratok bélyeg nélküliek, az 1871 utániak a törvény által előírt bélyeggel szerepelnek.
Azok a személyek, akik hitelesen tudták bizonyítani szegénységüket saját peres ügyeikben a szükséges iratok, bizonyítványok tekintetében személyes illetékmentességet élveztek a bírói eljárásban, az úgynevezett szegénységi jogot. Ilyen mentesség azokat a személyeket illette, akiknek birtoka, tőkepénze, járadéka után vagy szolgálata folytán nem volt nagyobb jövedelme, mint egy szegény lakhelyen szokásos napszám. A bizonyítványokat a községi vezetőség állította ki, ebben kifejtették a szegénység körülményeit is. A szegénységi bizonyítványt az első folyamodású bírónak kellett beadni, minden perirat első oldalán a bélyeg helyére felírták, hogy „szegénységi jog”. A bizonyítványt csak egy esetre állították ki, és a bírónál maradt. Ilyen szegénységi mentvényt találtam Fritsch Károly és neje periratában. A bizonyítványt a sepsiszentgyörgyi városi tanács állította ki Daczó János polgármester aláírásával 1875. augusztus 17-én. Az „asztalpénz”, amelyet az esperesi hivatalnál kellett fizetni, 15 forint volt.
Márk Attila
(folytatjuk)
