Elborzadva nézi az ember a videófelvételeket, fotókat, mert nem lehet nem együttérezni a hozzátartozóikat elveszítő emberekkel, és nem lehet nem megijedni mindattól, amit a Boris névre keresztelt ciklon üzen mindannyiunknak.

A természettel nem lehet felvenni a harcot – mondta Marcel Ciolacu, amikor arról kérdezték az újságírók, hogy miért nem hoztak megelőző intézkedéseket Galac megyében –, s bár a miniszterelnöknek nem a mentegetőzés lenne a legfőbb feladata, tény, hogy a természeti csapásokkal szemben az ember legtöbbször tehetetlen. Abban a különféle hatóságok, szakértők, környezetvédők, meteorológusok egyetértenek, hogy ekkora léptékű természeti csapást megelőzni lehetetlen: nincs az az árvízvédelmi beavatkozás, nincs az a csatornarendszer, amely megbirkózna az ilyen rövid idő alatt lezúduló hatalmas csapadékmennyiséggel. Boris elsöprő erejét legjobban talán az az adat jelzi, miszerint két nap alatt mintegy tízhavi csapadéknak megfelelő hó és eső hullott alá – ráadásul mindez egy többhetes vagy több hónapos meglehetősen aszályos időszak után.

Érdemes is kicsit visszatekinteni legalább pár hetet, hónapot: ki ne emlékezne még a vidékünkön is szokatlan júliusi hőségre, az Európa számos részén már-már elviselhetetlenül forró nyárra, a déli országokban pusztító erdőtüzekre, a szárazságra, a falvainkban egyre akutabbá váló vízhiányra. Boris csak mintegy ráerősíteni látszik arra a jelenségre, amelyet jó ideje a magunk bőrén érzünk: hogy változik a klímánk, mind több a szélsőséges időjárási jelenség.

Úgy tűnik hát, valami nagyon megváltozott világunk működésében: nem is oly régen kaptunk ízelítőt abból, hogy mivel jár, mit okozhat egy világjárvány, aztán a szomszédunkban kitört háború ébresztett rá arra, hogy bizony, a béke is mulandó, mindeközben pedig a klímaváltozással együtt járó katasztrófák jelzik: stabilnak hitt életterünk is átalakulhat váratlanul. Boris haragja ezúttal elkerülte szűkebb térségünket, a százezrek életét követelő háború is országhatárainkon túl zajlik – e sok gond és tragédia árnyékában talán megtanuljuk értékelni mindazt, amit otthonunk nyújthat. Egy jól-rosszul, sokszor igencsak döcögve, de mégiscsak működő demokráciát, viszonylagos, de valamelyest mégiscsak értékelhető anyagi biztonságot, egy változó, de a mérsékelt égöv számos pozitívumát még mindig hordozó barátságos klímát, békét: élhető életet. Nem árt tudatosítanunk azonban: mindez nem magától értetődő, nem is örök, addig maradhat így, amíg vigyázunk rá. A békére, a demokráciára például azzal, hogy élünk a választójoggal, a környezetünkre pedig azzal, hogy nem pusztítjuk, óvjuk és gondozzuk életterünket. Nem valamiféle valláspótlékként működő, globális klímaaktivizmus jegyében, hanem egyszerűen azért – miként arra George Scruton brit filozófus is rámutatott Zöld filozófia című könyvében –, mert szeretjük otthonunkat.

Fotó: Facebook / IGSU