Bodosi sok-sok témaválasztása emlékeztet mesterének, Rudnay Gyulának (1878–1957) a festményein megörökített falusi életképekre, a természetben zajló eseményekre, oly módon, hogy néha még a képek címe is azonos. Az alföldi tájfestés mestere által szerkesztett kompozíciók is hatottak a székelyföldi tanítványra: nagy felhőjátékok alatt lapuló falusi táj és parányi emberi jelenlét mindkettőjük festészetében gyakori. Rudnay a képein ecsettel festette meg a sötéten kavargó felhőfoltokat, a viharos égboltot. Bodosi Dániel kisebb-nagyobb spaklit használt a színek felhordásához, ezáltal keskeny vagy széles sávokban hozta létre a légkör vagy a táj különböző részleteit, amelyeket áttetsző, melegbarna és sárga fénynyalábok világítanak be képeinek nagy részén.

Anyaság

A festő abban a természet uralta környezetben szeretett élni, ahol sok apró és termetes teremtett élőlény érintésközelben vagy a szíve közelében talált életmenedéket. Festményein a falusi tájban megjelennek az általa gondozott és az őt is tápláló állatok, egy-egy kompozíciónak mindig csak annyira domináns elemeiként, mint a velük együtt ábrázolt emberek. A kép ennek folytán már-már idilli hangulatot nyújt, együtt halad állat és ember az erdők vagy a termőföldek mentén hazafelé, a táj nyári meleg ölelésében.

Ingázók

Az ábrázolt témának megfelelően Bodosi Dániel legtöbb festménye nem olyan komor és zaklatott, mint a mestere alföldi faluképei; a sugárzó fényhatások révén sokkal inkább derűsek, emelkedettek az ő kompozíciói, és ezáltal a művész lényében akár „a vallásosan érző természetimádót” is megsejthetjük. Ugyanakkor az életrajzi adatok az állattartó, földműves mindennapjaira utalnak, amelyek az erdővidéki szelíd-gyönyörű tájban zajlanak. Talán elmondhatjuk, hogy Bodosi Dániel mint szántó-vető, tevékeny ember és mint szemlélődő festőművész a vita activa és a vita contemplativa összeegyeztethető kettősségében alkotott.

Napfényben

A művész életművében külön hangsúlyt kaptak a tradicionálisan vallásos témák, az ótestamentumi történetek és az emberarcú isten szenvedéstörténete az evangéliumokban, éppúgy, mint ahogy a 19. századi romantikus festők közismert témái: az anyaság, a halott siratása vagy az imádkozás. Festőnk jól ismerte az európai művészet történetét, amelyet nélkülözhetetlen részeként tekintett az alkotói ténykedésének, és nem riadt vissza az évszázadok során már többször ábrázolt gondolatok, érzések és események újrafogalmazásától. Jan Białostocki lengyel származású művészettörténész a romantikus festők ilyen viszonyulásával kapcsolatban a következőket mondja: „...a műalkotások tartalmába nagymértékben belejátszanak a régi képekkel való gondolatok, asszociációk, mivel minden műalkotás része a tradícióval, azaz a már meglévő képzőművészeti alkotások és festmények összességével folytatott dialógusnak”.

Önarckép

Bodosi Dániel rurális életkörülményei mellett zavartalanul érvényesült a székely irodalmi műveltsége. Vécsi Nagy Zoltán szerint „Bodosi Dániel azon kevesek közé tartozott, akinek művészetén keresztül megnyilatkozó lelkisége egy volt a székelységével. A székely ember legnemesebb erényeit hordozta személyiségében: a szorgalomban kiteljesedett munkaerőt, az önerőből felemelkedő intellektus körültekintő bölcsességét...” Emberi és művészeti példaképe Nagy Imre (1793–1976) festő volt, akit személyesen is meglátogatott. Több olyan figurális kompozícióját ismerjük, amelyek a zsögödi mester közvetlen hatásáról árulkodnak. Bodosi a falusi táj- és életképek mellett bizonyára a csíki mester hatására meglepően sok női aktot festett, ám azok nem követik Nagy Imre robusztus, naturalisztikus stílusát, nála finom, szemérmesen, kissé rejtetten észlelhető az erotikus hangulat a festményeiben. Mindezekkel együtt Bodosi Dániel műveiben mindig megfigyelhető a társadalmi, történelmi érdeklődésének magas szintű művészeti kifejezése.

A tékozló fiú című festményről

„Valamennyien tékozló fiúk vagyunk – mondja Pilinszky János –, azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.” A tékozló fiú története, amelynek mindig van némi aktualitása, az Újszövetségben, Lukács evangéliumában olvasható. A példázatot Jézus akkor mondja el, amikor azzal vádolják meg, hogy együtt eszik a bűnösökkel.

A történetnek három szereplője van, és mindnek van története: az apa, a kisebbik fiú és a nagyobbik fiú. A kisebbik fiú kikéri az örökségét még az apja életében – úgy tesz, mintha az meghalt volna. Lázad, szakít a hagyományokkal, a családdal; tékozol, pazarol, elhanyagolja a családi szeretetet, hagyományokat. Az apja nem akadályozza meg: Isten is szabad akaratot adott az embernek. A kisebbik fiúnak akkor jut eszébe az apja, amikor már nagy bajban van. A hitnél is igaz, hogy akkor jut az emberek eszébe Isten, ha gondban vannak; a fiú végül megbánja tetteit. Az apa Istent testesíti meg a műben. Önként vállalt szeretetet akar; elenged, megvár, visszafogad, együttérez, szeret és tanít, végül megbocsát. A nagyobbik fiú otthon marad, dolgozik, szerepét kötelességnek éli meg; nem érti sem testvérét, sem apját; hiányzik belőle az együttérzés; úgy viselkedik, mint egy szolga, nem úgy, mint egy fiú; megharagszik az apjára, mert visszafogadja testvérét, igazságtalannak tartja, irigy, bár az apja elmagyarázza neki, hogy nem tesz különbséget egyik gyereke közt sem.

A tékozló fiú

A történet arra mutat rá, hogy Isten mindenkit szeret, a bűnösöket visszafogadja. Rámutat a megbocsátás fontosságára. A történet értelmezhető úgy is, hogy a kisebbik fiú kíváncsi volt az életre, önállóságra vágyott, de az önmegvalósításában elfeledte családját, gyökereit, majd miután tapasztalt, visszatért.

A parabolisztikus elbeszélést számtalanszor megfestették az európai keresztény művészetben. Az egyik legszebb és leghíresebb festményt Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606–1669) holland művész készítette élete utolsó éveiben és halála évében, 1669-ben fejezte be. A fény-árnyék használatára nagyszerű példaként emlegetett képen a történet három főszereplőjét látjuk. Ezt a kompozíciós megoldást alkalmazták általában a téma megfestésekor a korábbi évszázadokban.

A példabeszéd képzőművészeti kifejezését a mi festőnk, Bodosi Dániel kissé kitágította: a fiát visszafogadó apa körül több férfi és nő áll, lehetséges, hogy a hátteret kitöltő csoportjuk a művésszel együtt élő, hívőként megbocsátó közösségként értelmezhető.

Jánó  Mihály