De ne menjünk annyira előre, messze még a tél, legalábbis a pénztárcánk abban reménykedik, merthogy lejár a választási szuperév, s azzal a jó életnek is annyi, merthogy a népszerűtlen intézkedéseket a ciklus első évében kell meghozni, kottyantotta el egyszer egy politikus, nem olyan botcsinálta, hanem aki nagyon is jól ismeri a Dâmbovița partján s a Duna mentén is a dörgést, hát adhatunk a szavára. Szóval, majd meglátjuk. Addig is maradjunk a mi berkeinkben, van itt látnivaló épp elég, s ha valami kuriózummal fut szembe az újságíró, hát megírja. Mi mást tehetne?

Az igazság az, hogy a hóemberrel már régebb találkoztam. Nyár volt, olyan igazi szénaszárító, hát nem csoda, hogy hosszasan elmerengtem a látványon. Előbb csak őt néztem, környezetére ügyet sem vetve, mert épp elég egyszerre azt megemészteni, hogy arra az aszfaltlágyító időre a hóember rá sem hederít, sőt, még élvezettel süt­kérezik a negyvenvalahány fokban, amelyikben a hús-vér ember csak az árnyékot keresi, de azt nagyon. Irigyeltem is módfelett őt, hiszen láthatóan jól érezte magát a kánikulában, olyannyira, hogy kalapját is hetykén félrecsapta, s még szélesen mosolygott is hozzá. Na, ez már több a soknál, gondoltam magamban, hóember itt ne dacoskodjon a nyárral, s pláne ne gúnyolódjon a minden pórusából csípős nedvet eregető valódi emberrel, hát bosszúsan hátat fordítottam neki. Talán mondtam is valami csúnyát, vagy legalábbis gondoltam olyanra, amit kimondani nem illik, leírni meg nem szabad. Vagy fordítva.

A szerző felvétele

Aztán a hóemberrel többet nem foglalkoztam, azt hiszem, meg is feledkeztem róla. Minap azonban utam ismét arra vezetett, nem épp a Debrenre lefutó zöldövezethez, de annak közelébe. Most már csak a nyárvégi langymeleg provokálta az izzadságtermelő mirigyeket, verejtékezni azért ilyenkor is lehet, hiszen reggel már kabátban kell nekiindulnia napi útjára az embernek, amit később levetne, de mert fogast nem hurcolhat magával, hát viseli egész nap. A hátamra tapadó szövet juttatta eszembe a hóembert, kis kitérőt tettem hát, hadd lássam, ott-e még s most is vigyorog-e csálén álló kalapja alatt. Hát ott volt, seprűkezével barátságosan integetett is, mikor meglátott, fényesebbik szemével meg hunyorítani próbált, mint ki cinkos pajtással kacsintana össze. Lám-lám, azért rajtad is nyomot hagyott az idő, állapítottam meg magamban, másik szemed időközben kifakult, hát te sem vagy vasból – s a gondolatmenetben itt meg is álltam. Mert hiszen egy hóember nem lehet vasból, ez nemcsak definíciójával nem passzol, de természetellenes is. Bár az is elég bizarr, hogy gumiból legyen. Merthogy igen, a mi látványos, télen-nyáron pózoló hóemberünk lestrapált autógumikból készült, testét egymásra fektetett abroncsok képezik, fejét egy azokra felállított, testével együtt szintén fehérre mázolt karika alkotja, szeme nem szén, orra nem murok, csak egyetlen karja, ami igazi vesszőseprű. A másik helyén virágtartó lóg, piros muskátli kandikál ki a műanyag tartóból, a virágot láthatólag nem zavarja művi környezete. Pedig a virágok érző lények.

Ezúttal már alaposan szemügyre vettem a hóember környezetét is. Veteményes előterében mosolyog rendíthetetlenül, a viruló paradicsomok önmagukért beszélnek, nem csak a rózsa tövébe állított egykori festékes vedrek mutatják, hogy rendszeres ápolásban részesülnek a növények. Ez idáig semmi gond, tömbházak környezetében megszokott látvány a virágoskert, a veteményes már kevésbé, közterület ugyan, de legalább gondozott, hát nem is ellenzi a városvezetés az ilyesmit. Aztán ha odébb emeli tekintetét az ember, akkor már nem oly elégedett a látottakkal: megtalálható a gumiabroncs művészet minden giccsbe hajló alkotása itt, beleértve az elmaradhatatlan kerekes kutat és kávéscsészét is, de van műanyag hattyú és szívkapu és még sok más, aminek rendeltetése homályos, ám kinézete a valamelyes szépérzékkel megáldott ember számára olyannyira zavaró.

Mielőtt végső ítéletet mondanánk, azért álljunk meg itt egy szóra. Giccs és művészet közt néha olyannyira láthatatlan a különbség, hogy azt igencsak nehéz észrevenni. Nem is adatott meg mindenkinek, hát miért szólnánk meg tömbházlakásból kertészkedő emberünket, ha a gumiabroncs hóemberrel örömet szerzett bár egy gyereknek, ha az általa hosszú évek verejtékes munkájával kialakított környezetben jól érzi magát? Elvégre mégiscsak az a fontos, hogy városában otthon érezze magát a polgár, akár a közízlést fertőző látvány árán is.

Vagy mégsem?